A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-25 / 52. szám
Aki vonattal érkezik a Duna-Tisza közti nagy homokhátság százezres városába, az egykori óriásfaluba, Kecskemétre, az sok okból előre kalapot emelhet. Múltnak és jelennek, élőknek és holtaknak egyaránt tiszteleghet, mert a hatszáz esztendőnél is régebbi városnak számtalan nagy szülöttje méltón megőrzött emlékekben és szellemben él itt tovább. De a tisztelet kijár a maiaknak is, akik őrzői és életrekeltői mindannak, ami nagysága által az utókor gazdagítója lett. Katona József, Klapka György, Petőfi Sándor, Fényes Adolf... hosszú névsor lenne. Aki tehát vonattal érkezik, az legelsőnek Kodály Zoltán emlékének tiszteleghet kinek emléktáblája ott áll a pályaudvar fogadóépületének falán. Itt született a tudós, a zeneköltő, a népzene őskövein újra felépített magyar muzsika egyik legnagyobb mestere. Édesapja ebben az épületben volt vasúti tisztviselő. Innét került Galántára, ahol ugyancsak a vasútállomás épületében éltek, s itt nevelkedett kishíján nyolc esztendeig a gyermek Kodály Zoltán. Tudjuk ezeknek a legszebb éveknek állít világhírű emléket a Galántai Táncok szépséges lángolású melódiája. Amikor 1970-ben a kecskeméti állomás előtti fasoron először végigmentem, dehogy tudtam hogy azokat a szép fákat japán tölgyeknek nevezik. Egy évvel később a Ferihegyi repülőtéren ismerős arcokkal találkoztam. Vagy százan lehettek, a megye képviseletében repültek a Szovjetunióba. Én pedig Japánba utaztam. Ők mondták meg nekem Hani Kjoko nevét, azt ajánlva, hogy keressem meg őt Tokióban, mert nála senkinek sincs nagyobb érdeme abban, hogy városuk, Kecskemét nevét Japánszerte oly rengeteg ember ismeri. Az érdem valójában Kodály Zoltáné, kinek zeneoktatási módszeréből ez a lelkes asszony a szigetország zenei és pedagógiai életében a Kodály-kultuszt elindította. Hani Kjokót megtaláltam és ámulattal hallgattam őt, aki Kodály közvetlen barátja, tanítványaként tíz évig élt Budapesten, a Mester legszűkebb szakmai, baráti társaságának tagjaként. Aki később Tokióban Kodály-intézetet alapított, ahol gyerekek és pedagógusok sajátítják el azt a világrangúvá nőtt módszert, amely Kodály nevével fémjelzett — túl Európa határain. Hani Kjoko boldog volt, amikor a pöttömnyi japán gyerekekből sebtében verbuvált kórust magyarul énekeltette meg. Talán csak én voltam nála büszkébb, boldogabb, hiszen még azzal is elhenceghettem, hogy közvetlenül Galánta mellől jöttem. Merthogy tudták ám ők is e kisváros nevét. Aztán átadtam a kecskemétiek üdvözletét és kézszorítását, de ezt már szomorúan. Mert az a kecskemétieket szállító repülőgép nem ért céljához ... Kijev környékén érte a katasztrófa. Senki sem maradt életben és kísérteties volt. döbbenetes, hogy utolsó üzenetüket én vittem tovább. Alig túlzok, amikor azt állítom, hogy egy népes yokohamai társaságban Kodály Zoltán nevével könnyebben tudtam behatárolni Magyarországot, mint azzal, hogy azt mondtam: Budapest. Hat évvel később, 1977-ben újra Kecskeméten jártam. Első látnivalóim közé az időközben megnyílt Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet soroltam. A csodálatos érzékkel és műgonddal újjáépült ferencesrendi kolostor hófehéren ragyogó százados falai közt szintén gyerekek énekeltek. És felnőtt hallgatókkal is találkozhattam, akik közül sokan külföldről jöttek, hogy a legilletékesebb intézményben tanulják meg a Kodály-módszert no meg a magyar népzene csodáját. Mi sem volt természetesebb, hogy a hallgatók között japánokkal is megismerkedhettem. Egy perc és máris azonosíthattuk a közös, távoli ismerős, Hani Kjoko nevét. Az igazi meglepetés az volt, hogy az egyik japán nő magyar néven mutatkozott be. A magyarázat egyszerű: Kecskemétre, a Kodály-intézetbe tanulni jött, nos egyszercsak alföldi menyecske lett belőle, mert a híres városban férjet is talált. Jövök kifelé a Kodály-intézet boltíves kapujának küszöbét megtoldó hidacskán, és egy népviseletbe öltözött asszonysereg jön szembe velem. Nicsak! Hiszen ez Jó, kai Mari, hazulról, a Zoboraljáról , akinél lelkesebb a hagyományhoz értöbb ember aligha lakja ma Zoboralját. Hát persze, hiszen a többiek sem ismeretlenek: gímesi, lédeci asszonyok, a kórusból valók. A népzenei találkozóra jöttek, elevenben hozták el azt, amit Kodály és Bartók oly nagyra becsült, a zoboralji népdalt. Nem csoda, hogy másnap a nagy seregszemlén oly szívet melengető sikert arattak. Csak Recska Teri néni nem volt köztük, aki lánykorában zoboralji balladákat énekelt Kodály Zoltánnak. De ha nem csal az emlékezetem, az asszonyok közül az egyik az ő lánya volt. A sebtében felvillantott találkozások közül mégiscsak ez volt a legemlékezetesebb ok: a Zoboraljiak, ott a Kodály-intézet ablakai alatt, meg a nagy népzenei seregszemle színpadán. Persze, a tokiói japán gyerekkórust sem lehet elfelejte ni... X RESZELI FERENC Jókai Mária KODÁLY ZOLTÁN ZENEFEDACÓCIAI INTÉZET DACOCICAl INSTITUTE Of ML MUEMLÉK VOLT FERENCES KOLOSTOR ÉPÜLT ITOZIZSI KÖZÖTT TORR SZAKASZBAN. KÖZÉPKORI ÉPÜLETRÉSZEK ES ALAPFALAK FELHÁSZNÁLÁSÁVAL