A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-06-06 / 23. szám

Földes Sándor (1898*1968) A Temesvárott született és Budapesten elhunyt Földes Sándor első irodalmi szakaszunk legkövetkezetesebb avantgardistája. Az első világháború kitörésekor egyetemi hallgató volt, csakhamar besorozták katonának és megjárta a frontot és hadifogságot. Az 1918/19-es magyarországi forradalmakban aktívan részt vett, a proletárdiktatúra idején az egyik budapesti kerület vörösőrségének parancsnoka volt. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába jött és rövid ideig Bártfán (Bardejov) élő szüleinél lakott. 1920—21-ben a baloldali szociáldemokrata párt komáromi titkára volt, majd néhány évig a CSKP funkcionáriusaként működött. Versei és cikkei nagy hatást váltottak ki. A fiatal Fábry Zoltán is lelkesedett értük és szerzőjüket egy ideig a legjelentősebb kisebbségi költőnek tartotta. A húszas években Földes pár excellence politikai költőnek mutatkozott, kizárólag a forradalom és a dolgozó nép ügye ihlette a líráját. Ekkor megjelent verseskötetei (Emberország. 1922; Tömeg. 1923) élesen szembenálltak a költészeti hagyományokkal és gyakran a hivalkodó esztétikaellenesség is hangot kapott bennük. A költői szemléletet és a képanyagot teljes mértékben az expresszionizmus stíluseszményei határozzák meg. Epikai és drámai kísérletei is expresszionista líraisággal telítettek (Én őkelek meg ? 1926). A harmincas években megjelent verseskötete (Alemék indulója, 1935) sem szakított az avantgardizmussal, de a stílus-lehiggadás és téma bővülés jeleit mutatta. Földes ekkor már a polgári baloldal lapjaiban (Magyar Újság, Magyar Figyelő) publikált de szenvedélyes háború- és fasizmusellenessége révén ekkor is a haladó költészet táborába tartozott. A müncheni döntés utáni években a fajilag és politikailag egyaránt üldözött költő egy ideig a Szlovák Államban bujdosott majd a terezini deportálás lett a sorsa. A felszabadulás után Budapestre költözött és ott haláláig a rádió húszeresztőségében dolgozott Földessel szemben irodalomtörténet-írásunknak még mindig adóssága van. Lírai hagyományantológiánkban, a Rejtett ösvényben jól van ugyan képviselve, de a sok selejtet avantgardista bombasztot is tartalmazó életműve még alapos átvizsgálásra és önálló válogatott kötetben való bemutatásra vár. TURCZEL LAJOS Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából ÖRÖKSÉG A NÉVTELEN KATONA Hazugság! A hazugság ez is mint az oltáraik és a könyveik mint a festett erkölcs az arcukon mint minden lépésük gonosz, hamis, hazug — emlék? arany betűs csalás: a lelkiismeretaltatás köve hol a gyilkosok virág mögé rejtik arcukat névtelen , hogy könnyebben elfelejthessék — de mi tudjuk az összes neveket tudjuk, kik voltak: apák, fiúk, testvérek nem névtelenek! és tudjuk, kik a gyilkosok — nem engedjük ezt a nevet dicső felhőrongyokká tépni — a levágott karok bennünk borzonganak az eloltott szemek bennünk parázslanak a lehullott lábak bennünk sorakoznak bennünk zúgnak a sírok temetetlenül nem engedjük végleg eltemetni a névtelent vállunkat húzzák a megnőtt aranyhegyek a valóság őrülete dübörög bennünk: kezek! lábak! szemek! bennünk zúgnak a sírok: nem téphetitek ki belőlünk az ítéletet. DALLÁ LESZEL, ANYÁM Távoli földekre futottam ölelésért hullák átkoztak, merev karjuk már nem tudott ölelni sötét vaddal zuhogott belém az anyátlan világ s én örök harc lettem és Te örök sírás, anyám — de egyszer minden könnyed szétnevet dús esővel s az én gyermekem játszik benne napfény-nyilakkal — a gyermek nő és majd egy szerelmes hívást énekel: dallá leszel anyám, a végtelenségben. A TÜZES KÖVÖN Tüzes kövön állok, csakúgy, mint akárki ki egyszer tettre lobban és lép egyet független baráttól, ellenségtől s már minden síron kívül van, ellát a fejek fölött s ha dadog önmagának már mindenekhez szól, mert szólni kell, mert perzsel vállat kínoz a szörnyű valóság-talapzat éget a kő és többé semmi hit ki nem békít — a képzelt tájak eltűntek mindörökre: mi magunk: sors és élet és jövő... egyik kezünk veszettül a másikat béklyózza s üvöltőnk: fegyelem, rend, béke, kárhozat! de ruhátlan testünkön kívül még más is fázik és éget: jónak lenni és szépnek és erősnek — a meddő tájak eltűntek mindörökre: a harc bennünk — föladni nem lehet! lemondhatunk róla bután, kétségbeesve térdet hajthatunk fegyver, pénz, kenyér előtt bennünk a harc: vérünkben alvó gyermek a korbácsolt népek jajja a kedvesünk — az első ember vágya trombitál a földön: élni mindenáron! a vágy feltámadott! birkózva anyaggal, hitekkel, egyensúllyal páncélos illúziórombolóm kifut a vesztő vigasságból — és jaj a gyatra könnynek bűzös megszokásnak, hullás, bitang örömnek — a tüzes kő diktál: telketek követeljem lelket szépítni, hol járom bűnfoltot hagyott s a ballasztot kidobni, ha kincs, ha szemét mert legnagyobb halál önmagunkban a tegnap de megifjult élet leszünk a gyermekekben! KŐMŰVESEK Kövek. Csigák. Kötetek. Vasrudak. Kiáltás. Döngés. Zúgás. Reszelés. Alázatosság. Düh. Alkotó öröm És vér a lobogó! Fal indult, gyermekséta hegyre föl. Száz emelet Börtön. Isten. Morál. Torony szikrázik. Tüdővész Kenyér. És megfagyott ököl... A malter szikkad, foszlik és reped. Hull minden éjjel. S a falak közül A nászágyakra durván ráköszönt a Csontváz dobverő: Több lángot! Eszmét! Téglát! Mámorízt! A vérbe színt! Gerincbe sugarat! Ember, magadra — életépítő — Emelj új tornyokat!