A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 1. szám
Ihaj-csuhaj, megint öregedtünk egy esztendővel! Igaz, joggal mondhatja most bárki: mi van ezen ennyire mókázni való; miért éppen a múlandóság, a száguldó idő eme figyelmeztető fordulóit cövekeljük ki bohócsapkával, fesztelen vidámsággal, poharazgatással ? Nos, akármint van, egyvalami mindenképpen biztos: annyi jókedv és vidámság az esztendő semmi más időszakában nem zsúfolódik össze, mint az óév s az új esztendő mezsgyéjén. És soha annyi jókívánság sem hagyja el az emberek ajkát, mint épp ezekben a napokban. Érthető hát, ha a riporter is ehhez a szokáshagyományhoz igazodik. Bort... A Kis-Kárpátok déli lejtőin termő bor, legalábbis a hozzáférhető dokumentumok tanúsága szerint, a középkorban vált igazán híressé. A királyi udvarok nagyra becsült borkóstolói rendszeresen ellátogattak a királyi kiváltságokkal rendelkező egykori Pozsonyba, amely abban az időben a közép-európai borkereskedelem egyik központja. IV. Béla király 1254-ből származó oklevele például részletesen említi a dévényi és a pozsonyi szőlőket. III. Endre 1291-ben kiadott okiratában háromféle szőlőkertről találni említést: a régiekről, a felújítottakról és a létesítendőkről. Egy 1435-ből fennmaradt okmány arról számol be, hogy a várost körülvevő 114 dűlőn kétezer szőlőkert volt, a 474 szőlőtermesztő család 27 ezer akó bort termelt 14 ezer dukát értékben. Érdekes még azt is fölemlíteni, hogy az akkori idők Pozsonyának kitűnő borait az 1400-as évek végén — a modenai Hippolyt-kódex feljegyzései szerint — drágábban fizették, mint akár az egri borokat! A vendégfogadósok a borpince bejárata fölötti falra erősített művészi kivitelezésű tartóvasakon, az úgynevezett „Zeigereken" adták a járókelők tudtára, hogy milyen bort mérnek. A nagyszerűen kiérlelt kétéves bort egy forgácskötegre akasztott szalmazsúppal jelezték, az egy évvel fiatalabbat csupán szalmazsúppal, míg a mustot, a karcsot meg az újbort pusztán zöld gallyal. A borkimérési idő a reggeli harangszóval kezdődött, a zárórát pedig az estharang adta tudtul. A mai Bratislavában, illetve annak közeli környékén a XVIII. században közel háromezer hektárnyi területen termesztettek szőlőt. Manapság már csak jóval kijjebb, a szlovák főváros távolabbi határában terem a vékonybőrű, duzzadt szemű furmint, a fehéressárga, apróbb szemű rizling, az illatos muskotály, a korán érő veltelini, a tüzes erejű hárslevelű, úgyhogy az egykori híres pozsonyi borokat a nem kevésbé kitűnő récsei (Rača), bazini (Pezinok) és modori (Modra) itókák helyettesítik. Jómagam a szentgyörgyi (Jur pri Bratislave) pincelabirintusok egyikében találkozom a negyvenes éveinek második felét taposó pincemesterrel, aki több mint egy évtizede dolgozik ebben a beosztásban. A keze alól vagy kétszázezer hektó bor került már ki, vagyis kétszázmillió deci — ami ugyanennyi poháremelést jelent. Köpcös, alacsony ember. Nem borvirágos, nem bor-derűs, hanem komoly, megfontolt és szűkszavú. Messze földön híres a „nyelvérzéke": ha néhány csepp bort szétkeneget a szájpadlásán, pontosan megmondja, hogy honnan való, mikori, milyen kezelést kapott eddig és mi az erénye. A pincemesternek rengeteg borfajtát, bormintát kell végigkóstolnia, mégsem mondható szenvedélyes borivónak. Már csak azért sem, mert ha borissza lenne, úgy éppen a legfontosabbat: a „nyelvérzékét" veszítené el. Szereti a bort, de a maga módján. Úgy, ahogyan — mondjuk — a lovász a lovát. Nemcsak meginni, hanem érteni, csodálni, tisztelni, nevelni szereti a szőlő levét. Véleménye szerint ne az ember legyen a bor rabja, hanem a bor az emberé, mert csak úgy lehet kiegyensúlyozott, komoly életet élni. Számára az jelent serkentő izgalmat, ha értő szakemberként kérik ki véleményét különböző tájjellegű borok minőségének megítélésekor, vagy ennél is rangosabb borversenyeken, így hát italosan, vagy akár csak spiccesen is aligha láthatta őt valaki is. Sétálunk a finom homokkal beszórt pinceágban, beszippantjuk a bor erjedésének nehéz, csípős illatát. A fahordókban él, változik, fejlődik igazán a nyár napfényét őrző bor, itt növekszik, testesedik az ereje, itt alakul a bukéja. Félhomály és áhítatos csönd egészíti ki a borpince utánozhatatlan hangulatát. A pincemester hirtelen megáll a hatalmas hordók egyike előtt, s barátságosan megkopogtatja az oldalát. — A világ a hordóit tartja a vörös borok királyának — mondja halkan. — Tavaly jártak itt franciák és megízlelték a mi vörös borunkat. Azt mondták, nehéz érzékelni a különbséget, pedig borászok voltak! ízlelgetem én is a gyakorlott pincemester borát, s bár eredeti bordóit eleddig még sohasem kortyolgattam, nekem hasonlóképpen kiválónak tűnik a Kis-Kárpátok szőlővesszein termett, bársonyosan szikrázó itóka. A második-harmadik pohárka után Gyulai Pál múlt század derekán írt borissza versének néhány sora jut eszembe: ......Hangzanék egy-egy víg ének,/ Sütne nyájas napsugár,/ S termésén a kedv tövének/ Megcsendülne a pohár!" De nem csendül, mert a pincemester nem iszik többet egyetlen pohárnál. Mint ő mondja: ebben a foglalkozásban a fej tisztasága épp olyan fontos, akár a boré, a bor tisztasága pedig legalább annyira, mint a névé. Koccintás helyett rámkacsint, s ennyiben maradunk. ... búzát... Rohanó, a múltat bizony eléggé kevéssé becsülő korunkban ma is vannak még — főként vidéken — olyan házak, ahol az új esztendő kezdetét nemcsak borral, vagy az italok italával, tehát pezsgővel köszöntik, hanem a régi szokás szerint kenyérszegéssel is megünneplik. Mert a kenyér valóban ősi szimbólum. És a hajdan volt idők óta mindmáig a jóllakottság, a létbiztonság, a becsületes munka jelképe. Igazolja ezt anyanyelvünk is, amelyben mindmáig élénken él a kenyér szónak eredeti, illetve egyéb jelképes értelme is. Nézzük csak: megkeresi a kenyerét; keserű, nehéz, sovány kenyér; elveszti kenyerét; megvonja szájától a kenyeret; külön kenyérre megy; úgy kell, akár egy falat kenyér; kenyéren meg vizen él, stb . .. A nép a kenyeret régen imába, újabban, századunk bérharcaiban, kemény jelszóba foglalta: „Munkát, kenyeret!" És az öregek kenyérlisztté őrlendő búzát sok helyütt ma is még „éles"-nek mondják. Hazánk egyébként a viszonylag sok kenyeret fogyasztó országok sorába tartozik. Egy lakosra évente mintegy 90 kilogramm jut