A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
MAGÁNYOSOK KLUBJA Lapunk 29. számában felhívtuk rovatunk olvasóit, hogy szívesen helyet adunk olyan írásoknak is, amelyekben nemcsak a társkeresők, magányosok szólalnak meg, hanem azok is, akiknek jólesik bánatukat, emberi sorsukat, problémájukat másokkal megosztani. Íme két levél: "Tíz éve annak, hogy egy hatéves fiú csöppent be az életembe. Mivel szerettem az anyját, fel sem merült a gondolat, hogy jobb lenne gyerek nélkül. Szóval mostoha lettem, bár ezt a szót talán még soha nem mondtam ki. Kezdetben romantikus elképzeléseim voltak a gyereknevelésről. Előfordult, hogy érzelmi rohamomban fiamnak szólítottam, mire kedvesen, de határozottan közölte, hogy nem én vagyok az apja. Ő hamarabb megérezte, hol a határa a kapcsolatunknak. Ma már tisztában vagyok a szerepemmel: nem vagyok az apja, soha nem fogok úgy érezni, mintha a vérem lenne. De egyelőre szüksége van rám, biztos pontja lettem az életének. Nem dajkáltam, nem éltem át a csecsemőkorát, mint az édes szülők, mégis azt vártam magamtól, azt várták tőlem, hogy gyorsan megismerjem. Az ismerkedés legfőbb terepe nálunk a közös tanulás lett. Korrepetáltam a kémiát, a matematikát, a nyelvtant, a biológiát. Ő megtanult tanulni, közben alaposan kiismertük egymást. Tíz év alatt egyetlen alkalommal ütöttem meg. Gimnazistaként már önálló, csak akkor segítek, ha kéri. Hiába lett jó a kapcsolatunk, ő is szenvedett — mint a legtöbb "elvált gyerek" — az édesapja és az édesanyja között feszülő indulatoktól. Persze tudomásul vette, hogy az apja világa és a mi családunk között nincs átjárás. Nem mesél itthon az apjáról, ott hallgat mirólunk. Az évek során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a gyerek szempontjából halálos bűn a válás. Pontosabban, éppolyan rossz megoldás, mint a családi pokol fenntartása. Merényletet követünk el a gyerekek ellen, amikor kiszakítjuk őket a saját családjukból. Ha újból kezdhetném, ismét szívesen nevelném őt, nem riadnék meg a mostohaságtól. De ha a fiam — bocsánat, a mostohafiam — megkérdezné, hogy vállalkozzon-e hasonló szerepre, inkább lebeszélném." "... Én azt mondom, hogy maradjunk nyugton a férjünk mellett. Válás után nincs boldogság. Ha újra házasodunk, a kezdeti lángolás után jön az én gyerekem, te gyereked , háborúság. Ha csak a gyerekünkért élünk, akkor egyedül maradunk öregségünkre. Csodálatos gyerekkorral ajándékoztam meg a lányomat, megkíméltem az új apától. Egyetemet végzett, ma már boldog fiatalasszony. Magamra maradtam, kőkemény magányban. Hetente egyszer meglátogat a férjével..." Az Egy csók és más semmi jeligéjű olvasónknak (hirdetése az A Hét 36. számában jelent meg 92/517 iktatószámmal) üzenem, hogy a válaszlevelek visszajöttek címünkre, a címzett ismeretlen megjegyzéssel. Kedves Hirdetők, Társkeresők, Magányosok! Továbbra is szeretettel várjuk leveleiket. Hirdetéseink ingyenesek. Örömmel fogadjuk az olyan híreket is, amelyekben közük velünk, hogy a lapunk által ismerkedtek meg és megírják miképpen alakult a kapcsolatuk. Még mindig sokan kérnek bennünket, hogy küldjük el nekik valamelyik hirdető címét. Sajnos, ezt nem tehetjük, mert a titoktartás kötelez bennünket. A jeligével és iktatószámmal ellátott leveleket azonban szívesen továbbítjuk, csak türelmüket kérjük, mert több választ gyűjtünk össze, és egyszerre postázzuk. Kivételt képeznek azok a válaszlevelek, amelyeket bélyeggel látnak el, mert ezeket rögtön elküldjük. (A szerk.) A remény olyan az üzlet előtt várakozó, botjára támaszkodó két öregember, mint egy pár megfáradt vén varjú. A szavuk is erőtlen, el-elakadó, mélyről jövő. Megszomorodik körülöttük a levegő is, mi meg, velük együtt várakozók, csak nézzük őket elgondolkodva, magunk is megszomorodva. Eszünkbe jut az öregség, a megfáradás, és eszünkbe jutnak elfelejtett kötelességeink. Szemlesütve hallgatjuk őket. — Rossz az egyedüllét... Nehezemre esik ugyan már a járás, de itt, az utcán, a boltban legalább embereket látok magam körül — mondja fájdalmasan az egyik. — Így van... Én is magam vagyok napközben, de estére legalább hazajönnek a fiamék meg az unokák. De nem nagyon beszélnek velem, mindig fáradtak, mindig csak panaszkodnak... — folytatja a másik. — Neked legalább ők ott vannak a közeledben, de az én lányomék, fiamék... Ah, minek is mentek el olyan messzire. 22 A HÉT mintha itt nem csinálhatnák ugyanazt?! Csak várom őket, várom, aztán hiába... Az anyjuk halálának évfordulójára sem jöttek, pedig ez az első volt, illett volna. Egyedül mentem ki a sírhoz. Szégyelltem is, de már mindegy — legyint a bácsi. — Pedig a múltkor itt láttam valamelyikük autóját — szól közbe a másik. — Az még nyáron volt, leszedték az almát, a szilvát, még a diót is leverték zölden, aztán elmentek. Mondták, majd disznótorra újra jönnek — csillan meg egy kis öröm az öreg szemében. — Megyek is, megetetem a csocsát, hadd gömbölyödjön, nem várakozok, majd inkább visszajövök a kenyérért. No, isten áldjon! — köszön el a beszélgetőtársától, és útnak indul. Néztünk utána, szedte megfáradt lábát, s úgy tűnt, mintha a remény, a gyerekeinek viszontlátása felett érzett öröm megszaporázná lépteit. Benyák Mária Fotó: Könözsi István