A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-04 / 45. szám

LÁTOGATÓBANM­T 7 Eszenyi iszonyú? Á, dehogy! Még a férje sem tartja annak, sem belsőleg, külsőleg meg főként nem. És akkor már ketten vagyunk. Sőt, ki tudja hányan. Mióta megismertem, már nem hiszek a pletykáknak, néhány kolléga rosszin­dulatú "becézésének". Az igaz, hogy nagyon komolyan veszi, amit csinál. Ráillik, hogy dolgozni csak pontosan, szépen érdemes. Pontos is. És az ígért fotót sem felejti el. Aprócska, törékeny, kortalan és vehemensen izgága. Senkihez sem hasonlíthatóan esze­­nyis. A nőiesség netovábbja. Szépség és bujaság, naivitás és érettség, kacérság és asszonyi intimitás tolong benne. Hangjában meg egy durcás, rakoncátlan kamaszlány minden bája. Egy évben kapott Jászai Mari- és Ruttkai Éva-díjat (1989-ben). Mindkét szí­nésznőből van benne valami, mégis egészen más. Észbontó dizőz hosszú, fekete estélyiben egy szál vörös rózsával, pipiskedővé fajult primadonna Molnár Ferenc Kastélyában, brili­áns asszony A kaméliás hölgyben, reményte­lenül szertelen egyke az Eldorádóban. Nem lehet beskatulyázni, mert mire sikerülne, mint a petárda, ezer színre robban szét. — Mit ne kérdezzek meg? — Csak azt ne kérdezze, hogy lesz-e gyerekünk. Mostanában ugyanis mindig erre kíváncsiak. — Házuk van? — Abban lakunk, hála istennek. — Szerepeiben Ön már nagyon sok minden volt. Mi szeretne még lenni? — Mélytengeri búvár. Nagyon szeretek vízben úszkálni. Bár nincsen igazi felszerelé­sünk, Attilával néha úszkálgatunk a víz alatt. — A sok munkától ilyen sovány? — Nem, én ilyen soványnak születtem. — Milyen darabot próbáltak most? — A Vígszínház idei nyitóelőadását, amely­nek címe Össztánc, Marton László rendezi. — Nem Ön? Úgy tudom, Ön rendező is. — Én ebben az előadásban színésznőként veszek részt. Eddig három darabot rendeztem, a Leonce és Lénát, a West Side Story-t és a Heibroni Katicát. Ez utóbbi darabbal hívtak Szlovákiába is egy fesztiválra, de sajnos nem tudtunk elmenni. — Családi kapcsolatán kívül is van valami dolga Szlovákiában? — Igen, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház felkért egy rendezésre, de most még nem tudom, milyen darabról van szó. Elmegyek megnézni különböző előadásokat, és utána közös megegyezéssel döntjük el, mit rendezzek meg. — Tud valamit szlovákul? — Nem tudok, de gondolom lesz tolmács. — Beszéltem az anyósával, és nagyon jó véleménnyel van Önről. Ez kölcsönös? — Természetesen, én nem is hívom anyó­somnak, ő nekem nem anyósom, hanem anyukám. Két anyukám van. — Ön a férjéhez hasonlóan szintén nem Budapesten született. — Nem, szülőfalum Csengeri, Szabolcs-Szat­­már megyében. Az iskolában én is verseket mondtam. Nem tudnám megmondani, mikor határoztam el, hogy színésznő leszek. Mindig az akartam lenni, abban lelem örömömet, hogy szerepelek. Furcsa, de rám Budapest nagyobb hatást tett, mint a főiskola. — Van olyan tulajdonsága, amit nem szeret? — Hisztériás vagyok mint színésznő, de mint rendező nem. Ezt nem szeretem. — Ha Önt rendezik, megállja, hogy ne szóljon bele? — Igen, csak éppen annyira szólok bele, mint bármilyen más színész. Hagyom magam rendezni. — A magánéletben is hisztériás típus? — Az a helyzettől függ, de elég felfokozott életet élek. — A férjétől, Kaszás Attilától kértem "hasz­nálati utasítást", aki azt mondta, hogy nem szabad felbosszantani. — Hirtelen haragú vagyok, de aztán én el is felejtem. Mindenki ki tud hozni a sodromból. — Gondolom én is, ha megkérdezném hány éves. De nem kérdezem, csak azt, milyen jegyben született és megfelel-e jegyének? — Bak vagyok, aminek kénytelen vagyok megfelelni, miután ebben a jegyben születtem. — Babonás? — Igen, én mindenben hiszek. Tehát ha valamit ott felejtek, visszaszaladok, leülök és elszámolok háromig. A fekete macskában is hiszek, de azt úgy szoktam lefordítani, hogy szerencsét hoz, ha átszalad előttem. — Tud főzni, és ha igen, mi a kedvenc étele? — Tudok főzni, és kedvenc ételem az almaleves főtt hússal. — Akkor már tudom, mitől ilyen vézna. Azt hittem, a pletykalapoktól, amelyek sokat fog­lalkoznak Önnel. Ezekre hogyan reagál? — Nem tudom, minek köszönhetem ezt a nagy érdeklődést, de elfogadom. Ilyen van, hát most mit csináljak. — Ha játszik vagy rendez, kikéri a férje véleményét? — Természetesen. Attila végignézi a próbá­imat, akárcsak én az övét. De nemcsak mi vagyunk jelen a próbákon, hanem mások is, elvárom tőlük, hogy megnézzenek, amikor dolgozom. Ha már kevesen jönnek színházba, legalább mi nézzük meg egymást... — Mit üzen Szlovákiába, amíg nem érkezik meg Pozsonyba? — Azt, hogy megpróbálok valami olyasmit csinálni, ha megyek, hogy abban mindenkinek kedve teljen. És hogy jöjjenek el megnézni. — Láttam, előttem is interjút adott, szereti az újságírókat? — Próbálok megfelelni a különböző helyze­tekben. Van, amikor ideges vagyok, akkor nehéz velem. Attól függ, milyen napom van. Nekem, úgy tűnik, szerencsém volt. A végére még egy kis nevetés is kisikeredett. Amolyan igazi, eszenyis. BEKE ISTVÁN É­n mindenben hiszek

Next