Magyar Academiai Értesítő, 1856 (16. évfolyam)
Számok - 1856 / 1. szám
A' POSITIV ÉS NEGATÍV PHILOSOPÍZIÁRÓL. 13 nézve bizonytalanság környezte. Semmi sem fordulhatott tehát ott elő, mitől a' közelítés biztosságot kölcsönözhetett volna magának. Sőt még csak szó sem lehetett ott a' szükségképi, egyetemes és közérvényü bizonyosságról, hol a' közvetlenül fölfogott levél, vagy is a' közvetlen tudatnak ingadozó tartalma és alakja bírt eldöntő hatalommal. Történt ugyan az első fokon is említés az igazságról, de érvényítőleg csupán a' viszonylagosról, nem az általánosról. Amaz ki lön emelve, ez háttérbe lön szorítva. Azon ok, melly miatt e bánásmód követtetett, további magyarázgatás nélkül is világos. Ha mindenik ember mértéke az igazságnak, ha ezen elvnél fogva élete mindenik perczében mindenki követelheti , hogy akár így akár amúgy legyen az ő egyénisége módosítva, mégis mindenkori mértéke az igazságnak: fogjuk-e a' sok igazság miatt valaha önmagát bírni az igazságot? Soha. Lesz igazság úton útfélen akármennyi ; de azon egy igazság, melly után az ész szakadatlanúl törekszik, melly egyedül képes a' határ nélkül sóvárgó kedélyt a' művészet, tudomány és egély' körében megnyugtatni, azon egy igazság tehát, melly a' természeti világnak szintúgy mint a' szelleminek egyedüli életforrása, sehol és soha sem fog a' maga tisztaságában előtűnni. Vagy talán nincs is már arra az egy igazságra szükségünk? Voltak, kik némi előszeretettel vitatták és a' materialismus'újra fölkerekedő zászlósai most sem nagyon idegenkedők a' vitatástól. Mellékirány nélkül azonban csupán az vetemedhetnék most az illy vitatásra, ki még eddig a'gondolkodás' eredeti törvényeiről alaposan soha sem gondolkodott. Mert a' ki ezen törvények' belső szerkezetét átértette, meg jön arról győződve , hogy a' saját eredeti határozottsága szerint fejlődő én sem a' viszonylagos igazságot nem gondolhatja, hacsak azt az általánostól, sem az általános igazságot nem gondolhatja, hacsak azt a' viszonylagostól meg nem különbözteti. Maga ezen belszükségű megkülönböztetés is mutatja tehát, miszerint a köztük létező összefüggés csakugyan lényeges. Ha pedig ez így van, megállhatná-e, saját figyebem ellenmondás nélkül, a tudatos én, hogy gondolkodásának folyamában illy kérdést ne intézzen önmagához: miért nem vagyok én képes az általános igazság megismerésére?