Akadémiai Értesítő, 36. kötet (1925. évfolyam)
Füzetek - 1925 / 6-9. füzet
103 Elnöki megnyitó beszéd Jókai Mór emlékezetéze tes embert ismert, ime nem, érdemelte azt, mert kisült rá, hogy hazaáruló és tolvaj ! Oh milyen jól esik azt hallani, hogy nem tartoznak már neki semmivel !» Ha az ilyen megnyilatkozásokat teljes értékük szerint is fogadhatjuk el, több óvatosságra van szükségünk, mikor Jókai a saját élményeiről, lelki állapotairól beszél. Természetesen itt is érintkezik a valószerűség kérdése az öntudatosság kérdésével. Goethe talán maga sem tudott volna pontosan számot adni arról, hogy ifjúkori visszaemlékezéseiben, melyeket ő maga «Wahrheit und Dichtung» alcímmel jelölt meg, mennyi volt a valóság és mennyi a költészet ? A teremtő képzelet isteni adomány, az nem hagyja magát szolgaszerepre kárhoztatni , úrrá lesz gyakran saját tulajdonosa fölött és elhomályosítja annak érzékét a való igazság iránt. Jókai néha a humorista kedélyes túlzásával beszél a saját gyöngeségeiről ; nem vehetjük neki rossz néven, ha viszont néha a romantika varázsát önti ki élményeire s nem törődik a szoros valószerűséggel, így amikor az átélt veszélyekről beszél, melyeket egyébiránt kicsinyelni senki sem akar. «Bizonyos, — írja egy újabb méltatója — hogy Jókaival is inkább csak az emlékezetnek utólagos, öntudatlan autoszuggesztiója hiteti el az így rendkívülivé fúvódott, esetek élményszerű valóságát, de elhiteti s íme, az ilyen irigylésreméltó lelkű ember teljes jóhiszeműséggel véli írásközben, hogy semmi valószerűtlen elemet nem lop be az elmondottakba.» Megrendítő például az, amit első felesége halála utáni lelki állapotáról, látományairól és álmairól elbeszél. De érthetjük-e azt s magyarázhatjuk-e csupán mint az önfegyelmezés ritka példáját, hogy mikor e nagy lelki válságra megnyugvást keresve útra kel, már első olaszországi állomásán egy éjszakáját arra használja fel, hogy Lenczi fráterről írjon kacagtató kalandokat? És sajátságos, hogy Jókai, aki szinte tudatosan ragadtatta el magát képzelete által, mégis hevesen tiltakozott, ha őt a modern realista írókkal szemben idealistának tüntették fel. «Hát miért volnék én idealista? — írja — s miért volnának realisták csak azok, akik Balsac és Zola iskolájához tartoznak? Hiszen igaz, hogy furcsa dolgokat is írtam össze, amelyeket csapongó képzelet hozott elém; de a munkáim összes tömege egy egész nemzet népéletét igyekszik híven, a valótól ellesetten visszaadni. Én egész hajlamom szerint realista író vagyok s azt mondom, hogy