Akadémiai Értesítő, 36. kötet (1925. évfolyam)

Füzetek - 1925 / 6-9. füzet

103 Elnöki megnyitó beszéd Jókai Mór emlékezetéze­ tes embert ismert, ime nem, érdemelte azt, mert kisült rá, hogy hazaáruló és tolvaj ! Oh milyen jól esik azt hallani, hogy nem tartoznak már neki semmivel !» Ha az ilyen megnyilatkozásokat teljes értékük szerint is fogadhatjuk el, több óvatosságra van szükségünk, mikor Jókai a saját élményeiről, lelki állapotairól beszél. Termé­szetesen itt is érintkezik a valószerűség kérdése az öntuda­tosság kérdésével. Goethe talán maga sem tudott volna pontosan számot adni arról, hogy ifjúkori visszaemléke­zéseiben, melyeket ő maga «Wahrheit und Dichtung» al­címmel jelölt meg, mennyi volt a valóság és mennyi a költészet ? A teremtő képzelet isteni adomány, az nem hagyja magát szolgaszerepre kárhoztatni , úrrá lesz gyakran saját tulajdonosa fölött és elhomályosítja annak érzékét a való igazság iránt. Jókai néha a humorista kedélyes túlzásával beszél a saját gyöngeségeiről ; nem vehetjük neki rossz néven, ha viszont néha a romantika varázsát önti ki élményeire s nem törődik a szoros valószerű­séggel, így amikor az átélt veszélyekről beszél, melyeket egyébiránt kicsinyelni senki sem akar. «Bizonyos, — írja egy újabb méltatója — hogy Jókaival is inkább csak az emlékezetnek utólagos, öntudat­lan autoszuggesztiója hiteti el az így rendkívülivé fúvódott, esetek élményszerű valóságát, de elhiteti s íme, az ilyen irigylésreméltó lelkű ember teljes jóhiszeműséggel véli írás­közben, hogy semmi valószerűtlen elemet nem lop be az elmondottakba.» Megrendítő például az, amit első felesége halála utáni lelki állapotáról, látományairól és álmairól elbeszél. De érthetjük-e azt s magyarázhatjuk-e csupán mint az önfegyelmezés ritka példáját, hogy mikor e nagy lelki válságra megnyugvást keresve útra kel, már első olaszországi állomásán egy éjszakáját arra használja fel, hogy Lenczi fráterről írjon kacagtató kalandokat? És sajátságos, hogy Jókai, aki szinte tudatosan ragad­tatta el magát képzelete által, mégis hevesen tiltakozott, ha őt a modern realista írókkal szemben idealistának tüntet­ték fel. «Hát miért volnék én idealista­? — írja — s miért volnának realisták csak azok, akik Balsac és Zola iskolájához tartoznak? Hiszen igaz, hogy furcsa dolgokat is írtam össze, amelyeket csapongó képzelet hozott elém; de a munkáim összes tömege egy egész nemzet népéletét igyekszik híven, a valótól ellesetten visszaadni. Én egész hajlamom szerint realista író vagyok s azt mondom, hogy

Next