Akadémiai Értesítő, 36. kötet (1925. évfolyam)
Füzetek - 1925 / 6-9. füzet
105 Elnöki megnyitó beszéd Jókai Mór emlékezetére «Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában ? nem fogom neki azt felelni, hogy íme írtam 91 kötet (akkor még csak ennyi !) regényt és egyebet, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; de fogom mondani azt: én e kötetekbe gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt alakjait, ezeket hagytam az utókornak! És ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él ; ez pedig él — míg a világ áll.» Másutt ismét a magyar nyelvben látja a költészet varázsforrását. «Hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek ; hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odatalálóbb nyelvet nem ismerek, mint a magyar... magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a Stradivarión játszani... hálát adok az Istennek, hogy ezt nekem adta anyanyelvűl... » Költői hivatásáért való rajongása fölébe emeli a kritika minden kellemetlenkedéseinek. Ezt különösen Gyulaival érezteti. Vele való háborúságának okát abban látja, hogy Gyulai azt hiszi, «miképen kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának», ő meg azt vallja, hogy «kár annak kritikusnak lenni, aki jó költő lehet. Isten ellen való vétek a jó borból ecetet csinálni.» Azután fölteszi a kérdést: Mi a kritika? A költészetnek az inasa... a múzsák szobalánya.. . pincér a publikum háta mögött. .. porkoláb Apolló ármádiájában... kéményseprője a Helikonnak... olympusi finánc stb. — úgymond — Gyulait anatomice disztingválja ; nem minden orgánumát tartja ellenségének. A szíve s a tüdeje, azok jó barátai , hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti, azok ellenségei. Amiért vele kötekedni meg nem szűnik. Természetes, hogy aki így csüng hivatásán, az nem akar megöregedni. Jókai kigúnyolja azokat a megtiszteltetéseket, amelyekben a «jó öregeket» szokták részesíteni s amelyeknél az ünnepelt nagyon jól tudja, hogy az az ő temetése. «No hát én — úgymond — ezt a temetést nem engedtem magamon végrehajtani... Nevetségessé, sőt szánalmassá lehet minden ember, aki túléli a férfikor határát : hadvezér, államférfi, financier. (Ez az utóbbi leginkább.) De nem lesz azzá a művész, amíg szelleme el nem hamvad.»