Akadémiai Értesítő, 36. kötet (1925. évfolyam)

Füzetek - 1925 / 6-9. füzet

105 Elnöki megnyitó beszéd Jókai Mór emlékezetére «Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekin­télyű sorában ? nem fogom neki azt felelni, hogy íme írtam 91 kötet (akkor még csak ennyi !) regényt és egyebet, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonics­nak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédsá­gában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; de fogom mondani azt: én e kötetekbe gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt alakjait, ezeket hagytam az utókornak! És ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él ; ez pedig él — míg a világ áll.» Másutt ismét a magyar nyelvben látja a költészet varázsforrását. «Hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek ; hanem azért, mert én olyan szép, kifejezé­sekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz oda­találóbb nyelvet nem ismerek, mint a magyar... magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a Stradivarión játszani... hálát adok az Istennek, hogy ezt nekem adta anyanyelvűl... » Költői hivatásáért való rajongása fölébe emeli a kritika minden kellemetlenkedéseinek. Ezt különösen Gyulaival érezteti. Vele való háborúságának okát abban látja, hogy Gyulai azt hiszi, «miképen kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának», ő meg azt vallja, hogy «kár annak kritikus­nak lenni, aki jó költő lehet. Isten ellen való vétek a jó borból ecetet csinálni.» Azután fölteszi a kérdést: Mi a kritika? A költészetnek az inasa... a múzsák szobalánya.. . pincér a publikum háta mögött. .. porkoláb Apolló ármádiá­jában... kéményseprője a Helikonnak... olympusi finánc stb.­­ — úgymond — Gyulait anatomice disztingválja ; nem minden orgánumát tartja ellenségének. A szíve s a tüdeje, azok jó barátai , hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti, azok ellenségei. Amiért vele kötekedni meg nem szűnik. Természetes, hogy aki így csüng hivatásán, az nem akar megöregedni. Jókai kigúnyolja azokat a megtisztelte­téseket, amelyekben a «jó öregeket» szokták részesíteni s amelyeknél az ünnepelt nagyon jól tudja, hogy az az ő temetése. «No hát én — úgymond — ezt a temetést nem engedtem magamon végrehajtani... Nevetségessé, sőt szánalmassá lehet minden ember, aki túléli a férfikor hatá­rát : hadvezér, államférfi, financier. (Ez az utóbbi leginkább.) De nem lesz azzá a művész, amíg szelleme el nem hamvad.»

Next