Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1978 (85. kötet = Új folyam 23. kötet)

1978 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A tudományos teljesítmény értékelésének kérdései

lehetetlen megoldani az intézményesülésből eredő, szerteágazó gyakorlati tudományszervezési problémákat, valamint a tudomány művelőinek kiválasztá­sával, beválásával és értékelő minősítésével összefüggő tennivalókat. Hazánkban hiányzik az olyan jól ismert és gyakran nyomasztó gránt­elv; a költségvetési finanszírozás biztonságot, talán túlságosan is nagy biz­tonságot nyújt. Ezért minden bizonnyal a hazai tudományirányításban is erősödik majd — éppen a felismert ellentmondások miatt — a határozottabb befolyásolás, a koncentrálás szándéka, az immanens tudományfejlődés és a gyakorlati hasznosság igényeinek jobb egyeztetése, a témafinanszírozási törek­vés, egy-egy kutatási szakasz eredményeinek világosabb átlátására irányuló óhaj. Erre pedig aligha kerülhet sor az önkényesség és a szubjektivizmus kockázata nélkül, ha nem működnek biztonságos teljesítményértékelési mércék. Más szóval: az értékelés-megítélés funkciórendszerét elsősorban — bár nem kizárólag — a tervszerűen irányított tudomány gyakorlati össze­függéseiben kell szemlélnünk, nem pedig az egyéni vagy intézményes „karri­erek" és presztízsek kontextusában, jóllehet mindig is ez utóbbiak közegében s egyúttal őket alakítván zajlanak az értékelési műveletek. 2. Az értékelés dimenziói. Úgy vélem, számos zavar abból ered, hogy nem mindig teszünk világos különbségeket az értékelés ugyan egymással össze­függő, de mégis elkülönítve vizsgálható dimenziói között. Ha csupán az egyéni, a csoport (team)­ és az intézményi (egy-egy részlegre vagy intézetre kiterjedő) értékelés műveletét különítjük is el, kitűnik, hogy mindegyikük — legalábbis részlegesen f elütő és tagolt értékelési mércéket igényel. A kutatás intézményes közösségi formáinak eredményességét sohasem ítélhetjük meg kizárólag a tagjaikat alkotó kutatók produktumainak egyszerű összegezésével és áttekintésével, bár mindig csak ebből indulhatunk ki. Az iskola­alakítás és műhelyteremtés, a tudomány önfenntartására és utánpótlásának biztosí­tására irányuló tevékenység, a kollektív teljesítménymódok és a szűkebb tudományos közszellem, a hasznosítást szolgáló erőfeszítések és számos más tényező, amely az intézményesült tudomány eredményességét meghatározza, csupán nagyobb, csoportos kutatói alakzatok kapcsán mérlegelhető. Maga a tudományos teljesítmény azonban végül is mindig személyhez kötött, még akkor is, ha személyek együttese hozza létre. (Erről alább még szót ejtek.) Ezért a teljesítményértékelés fő kérdései szükségképpen újra és újra az egyéni megítélésre utalnak. A nehézségek és a vitatott kérdések egyik fontos csoportja is itt sűrűsödik. Bár lényegében szorosan összekapcsolódik, mégis külön szemlélhető a kutató össz-személyiségének megítélése, emberi és kutatói, valamint társadalmi-politikai erényeinek mérlegelése (lásd a szokásos minősítési aktusokat), ill. az objektívá­lódott, mindenki számára hozzáférhetővé tett teljesítményeinek, produkcióinak értékelése. Természetes, hogy itt nincs mindig megfelelés (sem ilyen, sem olyan irányban, sem aktuálisan, sem hosszabb távon). Az is kézenfekvő, hogy ez a különbségtétel a beválás alapproblémáit érinti. Ezt a dilemmát csakis a huza­mosan és következetesen érvényesített teljesítményelv alkalmazásával lehet át­hidalni. Az egyéni teljesítményekről szólván nem azonosítható s ezért egymást sem helyettesítheti a tudományos intézmény (intézeti osztály, csoport stb.) fenn­tartásában és kifejlesztésében kifejtett tevékenység, vagyis a tudomány szerve-

Next