Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1978 (85. kötet = Új folyam 23. kötet)
1978 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A tudományos teljesítmény értékelésének kérdései
lehetetlen megoldani az intézményesülésből eredő, szerteágazó gyakorlati tudományszervezési problémákat, valamint a tudomány művelőinek kiválasztásával, beválásával és értékelő minősítésével összefüggő tennivalókat. Hazánkban hiányzik az olyan jól ismert és gyakran nyomasztó grántelv; a költségvetési finanszírozás biztonságot, talán túlságosan is nagy biztonságot nyújt. Ezért minden bizonnyal a hazai tudományirányításban is erősödik majd — éppen a felismert ellentmondások miatt — a határozottabb befolyásolás, a koncentrálás szándéka, az immanens tudományfejlődés és a gyakorlati hasznosság igényeinek jobb egyeztetése, a témafinanszírozási törekvés, egy-egy kutatási szakasz eredményeinek világosabb átlátására irányuló óhaj. Erre pedig aligha kerülhet sor az önkényesség és a szubjektivizmus kockázata nélkül, ha nem működnek biztonságos teljesítményértékelési mércék. Más szóval: az értékelés-megítélés funkciórendszerét elsősorban — bár nem kizárólag — a tervszerűen irányított tudomány gyakorlati összefüggéseiben kell szemlélnünk, nem pedig az egyéni vagy intézményes „karrierek" és presztízsek kontextusában, jóllehet mindig is ez utóbbiak közegében s egyúttal őket alakítván zajlanak az értékelési műveletek. 2. Az értékelés dimenziói. Úgy vélem, számos zavar abból ered, hogy nem mindig teszünk világos különbségeket az értékelés ugyan egymással összefüggő, de mégis elkülönítve vizsgálható dimenziói között. Ha csupán az egyéni, a csoport (team) és az intézményi (egy-egy részlegre vagy intézetre kiterjedő) értékelés műveletét különítjük is el, kitűnik, hogy mindegyikük — legalábbis részlegesen f elütő és tagolt értékelési mércéket igényel. A kutatás intézményes közösségi formáinak eredményességét sohasem ítélhetjük meg kizárólag a tagjaikat alkotó kutatók produktumainak egyszerű összegezésével és áttekintésével, bár mindig csak ebből indulhatunk ki. Az iskolaalakítás és műhelyteremtés, a tudomány önfenntartására és utánpótlásának biztosítására irányuló tevékenység, a kollektív teljesítménymódok és a szűkebb tudományos közszellem, a hasznosítást szolgáló erőfeszítések és számos más tényező, amely az intézményesült tudomány eredményességét meghatározza, csupán nagyobb, csoportos kutatói alakzatok kapcsán mérlegelhető. Maga a tudományos teljesítmény azonban végül is mindig személyhez kötött, még akkor is, ha személyek együttese hozza létre. (Erről alább még szót ejtek.) Ezért a teljesítményértékelés fő kérdései szükségképpen újra és újra az egyéni megítélésre utalnak. A nehézségek és a vitatott kérdések egyik fontos csoportja is itt sűrűsödik. Bár lényegében szorosan összekapcsolódik, mégis külön szemlélhető a kutató össz-személyiségének megítélése, emberi és kutatói, valamint társadalmi-politikai erényeinek mérlegelése (lásd a szokásos minősítési aktusokat), ill. az objektíválódott, mindenki számára hozzáférhetővé tett teljesítményeinek, produkcióinak értékelése. Természetes, hogy itt nincs mindig megfelelés (sem ilyen, sem olyan irányban, sem aktuálisan, sem hosszabb távon). Az is kézenfekvő, hogy ez a különbségtétel a beválás alapproblémáit érinti. Ezt a dilemmát csakis a huzamosan és következetesen érvényesített teljesítményelv alkalmazásával lehet áthidalni. Az egyéni teljesítményekről szólván nem azonosítható s ezért egymást sem helyettesítheti a tudományos intézmény (intézeti osztály, csoport stb.) fenntartásában és kifejlesztésében kifejtett tevékenység, vagyis a tudomány szerve-