Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1980 (87. kötet = Új folyam 25. kötet)
1980 / 3. sz. - ACZÉL GYÖRGY: A magyar tudomány társadalmi felelősségéről
namikus időszaka volt. Erre a két évtizedre — és reméljük, a következőkre is — talán úgy fognak majd emlékezni, mint a magyar nép történelmének egyik legeredményesebb alkotó korszakára. Eredményeinket közösen értük el: vívmányainkban nélkülözhetetlenül van jelen a magyar kutatók, tudósok munkája. Szellemük, építő-gondolkodó részvételük nélkül nem növekedhetett volna ilyen lendületesen az ipari termelés, nem emelkedett volna mezőgazdaságunk néhány területe világszínvonalra, nem fejlődhetett volna soha nem látott mértékben az iskolázottság, a felsőfokú szakemberképzés. Ha mai tennivalóinkra tekintünk, rögtön hozzá kell azonban tennünk, hogy a magyar tudomány feladatai ma sokrétűbbek, bonyolultabbak, mint az elmúlt évtizedekben. Az új feladatok egy része a társadalmunk fejlődésének jelenlegi időszakában fellépő problémákból, a gazdasági környezet okozta nehézségekből következik, más részük a tudomány fejlődése, eddig eredményes intézményei fokozatos kimerüléséből, elöregedéséből , szemléletváltozásunk elodázhatatlan igényéből adódik. Néhány gazdasági összefüggésről Miből adódnak mai gazdasági gondjaink? Az a gyors előrehaladás, amelyről fentebb vázlatosan beszéltem, extenzív módon játszódott le. E fejlődési szakaszról a 70-es évek elejétől kezdődően fokozatosan át kellett térnünk az intenzív fejlesztés útjára, a racionálisabb gazdálkodásra, jobban hangsúlyozva a minőségi tényezőket. Az extenzív szakaszról az intenzív korszakra való áttérésünk kezdődő gyakorlata azonban egybeesett a világgazdaságban végbement változással s ennek számunkra kedvezőtlen hatásaival, az energiahordozók felhasználásának üteme nagyobb, mint az új források feltárásáé, így az import nyersanyag és energiahordozó árak magasba szöktek. Ezek a világgazdasági hatások jelenlegi termelési és termékszerkezetünk mellett jelentősen rontották külgazdasági feltételeinket. Itthon mindehhez hozzájárult még a munkaerőforrások kimerítése. Objektív kényszer, hogy kettős feladattal kell megbirkóznunk. Ezért sem tudunk egyetérteni azokkal, akik mai gondjaink okait, forrásait valami kollektív bűnbeesésben, a megengedhetetlenül jó életkörülményekben, tehát kizárólag szubjektív tényezőkben keresik. Történelmünkben először fordult elő, hogy a millióknak többre futja a legszükségesebb javaknál, hogy nem a létminimumért kell küzdenünk. Természetes körülmény, hogy népünk örül ennek az állapotnak, s ezt az örömet nem lehet bűnbeesésnek, erkölcsi lazulásnak nevezni. Igaz, kibontakozó új társadalmi lehetőségeink alapján a humánus, szocialista magatartás, az értelmes, gazdag élet még nem vált általánossá, de naivitás lenne azt hinni, hogy feladatainkat most moralizálással lehet majd megoldani. Moralizálás helyett morálra, aszketizmus helyett józanságra, ésszerű gondolkozásra, tartalékaink okos feltárására van szükségünk, cinikus kívülállás helyett a gondokkal való nyílt szembenézésre, társadalmunk szocialista vonásainak erősítésére. Nem lehet tudománytalanul általánosítani, mert az félrevezető demagógiát szül. Engedjenek meg ehhez egyetlen példát. Sok szó esik mostanában — s a legtöbbször kritikusan — a „második gazdaságról", a „másodlagos elosztásról". Ha reálisan akarunk foglalkozni ezzel a viszonylag új és megfogalmazásban sem eléggé tisztázott jelenségkörrel, akkor éles különbségeket kell tenni atekintetben, hogy a nagynak tartott jövő-