Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1981 (88. kötet = Új folyam 26. kötet)
1981 / 3. sz. - KÖNYVSZEMLE - BENKŐ LÓRÁND: Nyelvművelő-kézikönyv. Első kötet. A-Z. Főszerk.: Grétsy László és Kovalovszky Miklós [ismertetés]
világosító, tanácsadó, pallérozó munkára van szükség. Most arról nem is érdemes talán külön szólni, hogy valójában nem a nyelv romlik, hanem annak használói körül vannak a hibák. Lényegesebb az, hogy a mai, modern élet nap mint nap veti föl azoknak az új gazdasági, társadalmi, művelődési problémáknak az óriási mennyiségét, amelyeknek mind-mind megvannak a nyelvi vetületeik, s amelyek a nyelvhasználók részéről mind megannyi „feleletet", megoldást várnak. A laikus nyelvhasználók erre a hatalmas nyelvi információ-áradatra legnagyobbrészt nincsenek felkészülve, az anyanyelv-használat egyes szféráinak szinte robbanásszerű kitágulása igen sok esetben tanácstalanná, illetőleg egyes negatív jelenségek ellen védtelenné is teszi őket. Az anyanyelv-használat egyre szövevényesebb kérdéseiben tehát szükségük van tudományosan megalapozott, a nyelvi rendszer jellegét és funkcióit tekintetbe vevő, azokba beágyazódó részlet-állásfoglalásokra. A nyelvtudománynak és benne egyik alkalmazott ágának, a nyelvművelésnek a mai szintjén azonban ezeket az állásfoglalásokat a legtöbb esetben nem lehet a régi „igen —nem", „helyes —nem helyes", „tiltom— megengedem" jelleggel megtenni, hanem a felvetődő kérdésekre csak a nyelv szerkezeti bonyolultságát és használati sokrétűségét kellő alapossággal feltáró, megmagyarázó, kellő rugalmasságot képviselő, kellő árnyaltságot, részletfinomságot megvilágító megoldásokkal lehet válaszolni. Csak az ilyen típusú válaszoknak lehet egyrészt meggyőző erejük, másrészt nyelvi közműveltséget emelő, nyelvi nevelő funkciójuk. Az efféle nyelvművelő állásfoglalásoknak, javaslatoknak azonban természetesen megvan a maguk terjedelmi igényessége is. Igaz, hogy eleddig külföldről is alig-alig ismerünk hasonló arányú, nagyságrendű nyelvművelő könyvet. Ennek oka azonban nem a mi sokat akarásunkban gyökeredzik, még csak nem is csupán mai nyelvművelésünk kétségtelenül meglevő erejét, jelentőségét dicséri, hanem speciálisan a magyar nyelvre utaló okai is vannak. Nyelvünknek a mai, gyorsuló időben, táguló világban való fejlődési lehetőségei, szükségszerűségei, ismérvei, törvényszerűségei nem alakulnak mindenben azonos módon az egymással szerkezetileg közelebbi-távolabbi rokonságban levő indoeurópai nyelvekével, vagy éppen a nagy világnyelvekével. A magyarral mint nem indoeurópai kis nyelvvel kapcsolatban bizonyos speciális problémák is fölmerülnek mind a saját belső nyelvi fejlődés, mind a kívülről való befogadás tekintetében; ilyen viszonylatban például az eléggé fejlett és eredményes finn nyelvműveléssel sok tekintetben azonos a problematikánk. Végső soron nyelvünknek erre a sajátosságára mennek vissza a magyar nyelvművelésnek már a felvilágosodás korában európai viszonylatban szinte páratlan jellegű, nagyságrendű és azóta máig is folyamatosan tovább vitt, tovább ápolt hagyományai. Egy ilyen, speciális helyzetű nyelv nyelvművelése tehát egyes vonatkozásokban szélesebb teret igényel kérdéseinek szintetikus, enciklopédikus kifejtésére. A mai kor fokozódó nyelvi közművelődési igényein és a magyar nyelv bizonyos mértékben speciálisan kibővült gyakorlati nyelvi problematikáján túlmenően magának nyelvtudományunknak és benne elsősorban nyelvművelésünknek is szüksége volt már egy olyan lexikonszerű szintézisre, amely a mai magyar nyelvművelés egész rendszerét és ismeretanyagát előtárja, s amely teljességre törekvésével, részletességével és nagy anyagmennyiségével maga is alapot adhat a nyelvművelésben való továbbhaladásra, a részleteken túlmenő nagyobb, általánosabb nyelvinyelvművelő kérdéseknek mind elvi, mind gyakorlati igényű fölvetésére. A nyelv és a társadalom, a nyelv és a gondolkodás, a nyelv és az anyagi, szellemi műveltség, a nyelv és a modern élet összefüggésében, kölcsönitatásában megannyi fontos, nyelvművelő érdekű kérdés vár még megválaszolásra, s ehhez a további munkához a Nyelvművelő Kézikönyv nagy anyaga bizonyára elengedhetetlen kiindulásul szolgál majd. A mondottakból következik, hogy a Nyelvművelő Kézikönyv már megjelenésének puszta tényével is tudomány- és közművelődés-történeti jelentőségű. De ami nem kevésbé lényeges: tartalmával is alátámasztja ilyen jellegű fontosságát. Ha tekintetbe vesszük azokat a nehézségeket, amelyek a munka eléggé hosszadalmas készülése, a sok személyből álló szerzői gárda, továbbá egyes elvi kérdések megítélésének sokféle lehetőségei, bizonytalanságai miatt, valamint számos részletkérdésnek a korábbi szakirodalomban kevésbé kimunkált volta miatt előadódtak, azt kell mondanunk, hogy a tárgyalt mű egészében megfelel kitűzött céljának, illetőleg a vele szemben támasztható, elsősorban gyakorlati, ad hoc tanácsadási igényeknek. Általában jól eleget tesz a nyelvművelés olyan alapvető szempontjai érvényesítésének, mint a nyelv fejlődésében, mozgásában, történetiségében való látásmódja, a valóságos nyelvhasználat tényeinek tekintetbe vétele; a kommunikációs igények tudatosítása; a nyelv bizonyos szinteken esztétikai szerepének felismerése; a nyelvi magatartás és a társadalmi magatartás kölcsönhatásainak számbavét