Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1981 (88. kötet = Új folyam 26. kötet)
1981 / 4. sz. - INTERJÚ - KÁDAS KÁLMÁN - PATAKI FERENC - ALMÁSI MIKLÓS - VÁMOS TIBOR - BIRMAN ERZSÉBET - KOZMA FERENC - MEZEY BARNA - KULCSÁR KÁLMÁN - MAROSÁN GYÖRGY, IFJ.: Innováció - sokszemközt
A valódi innováció nem csupán a tiszta gondolkodás szférájában halad előre, hanem egy meghatározott gazdasági, társadalmi és kulturális környezetbe ágyazott intézményrendszerben. Miként hat ez az innovációt hordozó személyiségre ? Az innovációs folyamattól elválaszthatatlan, és azt jelentősen meghatározza, hogy egy adott kultúra értékrendje mennyire támogatja az innovációt, illetve az alkotó személyiség kiválasztódását. Az újra való törekvés és a teljesítmény-késztetés nem pusztán a személyiség vonása. Legalább ilyen mértékben támogatják vagy hátráltatják a kulturális tradíciók és minták, az érvényes és elfogadott kiválási- és karrier-modellek. Az innovációs folyamatnak van azonban még egy harmadik dimenziója is. Ez pedig az adott társadalom ,,itt és most" szerkezete. Azok a társadalmi és politikai viszonyok, mikrostruktúrák, illetve ezek intézményrendszerei, amelyek hol akadályozzák, hol segítik az innováció befogadását. A valóságban tehát az újító személyiségét jellemző intellektuális képességekhez (eredetiség, kritikusság, elfogulatlanság stb.) jellembeli és akarati vonások, sőt elengedhetetlen feltételként, a társadalmi viszonyok kezelésének képessége is társul. A közvetlen mikrokörnyezet hatása igen erős, és nálunk sajnos rendszerint kedvezőtlen. A munkahelyi kollektívák többnyire egyenlősítő elvűek, konfliktustűrő képességük gyenge, következésképpen erős a „középszer-orientáció", így az újító elveszti szociális támaszát, és gyakorta bogarassá, különccé, sőt rögeszméssé válik. „Kiszorul" az intézményes formák és mechanizmusok keretei közül, és „nehéz ember" lesz belőle. Ha viszont sem az uralkodó társadalmi értékrend, sem pedig az anyagi ösztönzés nem teszi kellőképpen „kifizetődővé" az innovációt, ez behatárolja az innovációra irányuló nevelés lehetőségét is. Nem lehet hatékony az innovatív személyiség nevelése, ha a társadalom nem tart igényt az innovációra, ha nem működik benne „innovációs kényszer" — éspedig mind az egyén, mind a társadalom szintjén. Vajon biztos-e, hogy csupán egyfajta közösség és személyiségtípus lehet innováció-központú, nem közelítjük-e meg az innováció problémáját túlságosan is „európai szemmel" ? Ha az eddigi „leginnovatívabb" társadalmakat megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy a történelmi fejlődés folyamán két alaptípus jött létre. Az egyik az egyéni teljesítményelvű, az egyének és a csoportok szabad konkurrenciáján nyugvó, mondjuk így, nyugat-európai — észak-amerikai modell. A másik, a kollektivisztikus teljesítmény-orientációjú és bizonyos értelemben patriarchiális szellemű japán modell. A japán társadalom, miközben magába fogadta a kapitalizmust, sokat megőrzött a tradicionális társadalom archaikus és ősi kollektivisztikus formáiból. Érdekes tény, hogy Japánnak kevés a Nobel-díjasa, viszont kimagasló a gazdasági innovációs képessége. Érdemes volna ebből a szempontból egyszer végiggondolni a szocialista fejlődést, amely a maga társadalmi bázisán tulajdonképpen a közösségi értékek és az egyéni teljesítményelv összehangolására tesz történeti méretű kísérletet. Almási Miklós a filozófia tudományok doktora, egyetemi tanár Amikor az innovációról beszélünk, legtöbbünknek a tudomány vagy a gazdaság jut az eszébe. Vajon létezik-e innováció a kultúrában is?A kultúrában, különösen pedig a művészetben — bizonyos megszorításokkal — éppen úgy beszélhetünk innovációról, mint a tudományban vagy a gazdaságban. Van azonban egy alapvető különbség köztük. A műszaki és a gazdasági életben az egymást követő újí