Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1981 (88. kötet = Új folyam 26. kötet)

1981 / 4. sz. - INTERJÚ - KÁDAS KÁLMÁN - PATAKI FERENC - ALMÁSI MIKLÓS - VÁMOS TIBOR - BIRMAN ERZSÉBET - KOZMA FERENC - MEZEY BARNA - KULCSÁR KÁLMÁN - MAROSÁN GYÖRGY, IFJ.: Innováció - sokszemközt

A valódi innováció nem csupán a tiszta gondolkodás szférájában halad előre, hanem egy meghatározott gazdasági, társadalmi és kulturális környezetbe ágyazott intézményrendszerben. Miként hat ez az innovációt hordozó személyiségre ? Az innovációs folyamattól elválaszthatatlan, és azt jelentősen meghatározza, hogy egy adott kultúra értékrendje mennyire támogatja az innovációt, illetve az alkotó személyiség kiválasztódását. Az újra való törekvés és a teljesítmény-késztetés nem pusztán a személyi­ség vonása. Legalább ilyen mértékben támogatják vagy hátráltatják a kulturális tradí­ciók és minták, az érvényes és elfogadott kiválási- és karrier-modellek. Az innovációs folyamatnak van azonban még egy harmadik dimenziója is. Ez pedig az adott társadalom ,,itt és most" szerkezete. Azok a társadalmi és politikai viszonyok, mikrostruktúrák, illetve ezek intézményrendszerei, amelyek hol akadályozzák, hol segítik az innováció befogadását. A valóságban tehát az újító személyiségét jellemző intellektuális képességekhez (eredetiség, kritikusság, elfogulatlanság stb.) jellembeli és akarati vonások, sőt elengedhetetlen feltételként, a társadalmi viszonyok kezelésének képessége is társul. A közvetlen mikrokörnyezet hatása igen erős, és nálunk sajnos rendszerint kedvezőt­len. A munkahelyi kollektívák többnyire egyenlősítő elvűek, konfliktustűrő képességük gyenge, következésképpen erős a „középszer-orientáció", így az újító elveszti szociális támaszát, és gyakorta bogarassá, különccé, sőt rögeszméssé válik. „Kiszorul" az intéz­ményes formák és mechanizmusok keretei közül, és „nehéz ember" lesz belőle. Ha viszont sem az uralkodó társadalmi értékrend, sem pedig az anyagi ösztönzés nem teszi kellőkép­pen „kifizetődővé" az innovációt, ez behatárolja az innovációra irányuló nevelés lehető­ségét is. Nem lehet hatékony az innovatív személyiség nevelése, ha a társadalom nem tart igényt az innovációra, ha nem működik benne „innovációs kényszer" — éspedig mind az egyén, mind a társadalom szintjén. Vajon biztos-e, hogy csupán egyfajta közösség és személyiségtípus lehet innováció-központú, nem közelítjük-e meg az innováció problémáját túlságosan is „európai szemmel" ? Ha az eddigi „leginnovatívabb" társadalmakat megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy a tör­ténelmi fejlődés folyamán két alaptípus jött létre. Az egyik az egyéni teljesítményelvű, az egyének és a csoportok szabad konkurrenciáján nyugvó, mondjuk így, nyugat-európai — észak-amerikai modell. A másik, a kollektivisztikus teljesítmény-orientációjú és bizonyos értelemben patriarchiális szellemű japán modell. A japán társadalom, miközben magába fogadta a kapitalizmust, sokat megőrzött a tradicionális társadalom archaikus és ősi kol­lektivisztikus formáiból. Érdekes tény, hogy Japánnak kevés a Nobel-díjasa, viszont ki­magasló a gazdasági innovációs képessége. Érdemes volna ebből a szempontból egyszer végiggondolni a szocialista fejlődést, amely a maga társadalmi bázisán tulajdonképpen a közösségi értékek és az egyéni teljesítményelv összehangolására tesz történeti méretű kísérletet. Almási Miklós a filozófia tudományok doktora, egyetemi tanár Amikor az innovációról beszélünk, legtöbbünknek a tudomány vagy a gazdaság jut az eszébe. Vajon létezik-e innováció a kultúrában is?­­A kultúrában, különösen pedig a művészetben — bizonyos megszorításokkal — éppen úgy beszélhetünk innovációról, mint a tudományban vagy a gazdaságban. Van azonban egy alapvető különbség köztük. A műszaki és a gazdasági életben az egymást követő újí­

Next