Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1985 (92. kötet = Új folyam 30. kötet)
1985 / 12. sz. - MEGEMLÉKEZÉSEK - PATAKI FERENC: Kardos Lajos (1899-1985)
és elfeledett művek sorsában. Ez a ragyogó indulás nemzetközi figyelmet keltett, s ötéves amerikai kutatási lehetőséget szerzett számára. Kardos Lajos 1934-ben tért ismét haza Magyarországra. A „korszellem" azonban nem engedte közel férkőzni a hivatalos tudományosság fórumaihoz: 1946-ig nem jutott álláshoz. Meglelte viszont a kapcsolatokat a fővárosi értelmiség haladó köreivel, egyebek közt József Attilával és környezetével is. Csak reménykedhetünk benne, hogy hátramaradt iratai között rálelünk majd az e korszakot idéző emlékezéseire, személyes dokumentumaira is. 1946 a szó teljes értelmében felszabadító és megszabadító esemény volt életében. Tüstént bekapcsolódott a budapesti egyetem Pszichológiai Intézetének munkájába s az újjászerveződő, nagy szándékokat és terveket dédelgető pszichológiai közéletbe. 1947-ben nevezték ki az egyetem pszichológia tanszékének élére. Ma már kevesen tudják, hogy a hazalátogató Révész Géza ajánlására foglalta el a tanszéket, s állt annak élén egy emberöltőnyi időn át. 1972-ben ugyan nyugdíjba vonult, de közéleti és tudománypolitikai aktivitása mit sem csökkent. A hazai pszichológia intézményes életének szinte minden fontos posztját betöltötte; kormánykitüntetések és Akadémiai Díj méltányolta sokévtizedes munkásságát, tudományos érdemeit. Alig akad ma hazánkban aktív pszichológus, aki így vagy úgy ne nevezhetné magát Kardos Lajos tanítványának. Tankönyvéből nemzedékek tanultak. S jóllehet megírása óta immáron tisztes idő telt el, azóta sem született érdemesebb munka e fontos műfajban. Kardos Lajosnak két kiemelkedő alkotói korszak adatott életében: az indulás sokat ígérő évtizede (1925 — 1934), majd életének bámulatos termékenységű, utolsó, már-már a Lukácsot idéző — haláláig ívelő — alkotói időszaka. Közbül azonban a történelem kényszerei és fordulatai — bármiként forgatjuk is — mind személyes munkásságában, mind tudománya sorsában törést okoztak. A 40-es évek végétől arra kényszerült, hogy olyan fejlemények részese legyen, amelyek súlyosan fenyegették az általa olyannyira becsült és szeretett tudomány — a pszichológia — rangját és jövőjét. Elegendő csupán arra utalni, hogy egy időszakra maga a szakpszichológus képzés is megszűnt az egyetemen. A tanárjelöltek pedig egy lefordított középiskolás tankönyvből tanulták a „tudományt". Ám Kardos ekkor is módját lelte annak, hogy szakmai etoszát átadja tanítványainak, akik között ma már kiváló, nemzetközileg ismert és elismert kutatókat találunk. Közvetlenül és sokféle módon támogatta őket: érdeklődéssel és tanácsokkal, szakirodalommal és értő bírálattal, baráti beszélgetésekkel. „Kardossal beszélgetni" — rangot adott tudományunkban. Látszólag a korszellemnek áldozott a később nem nagyon szívesen vállalt Pavlovmonográfiájával (1955). De e munkájába is beleépítette óriási pszichológiai kultúráját, széles látókörét s azt az állhatatos törekvését, hogy védelmezze a pszichológia autonóm létét, tudományos és társadalmi nélkülözhetetlenségét. Élete utolsó évtizedeiben mindinkább az állati tanulás és főképpen az állati emlékezet kérdései foglalkoztatták: kísérletező tudós maradt végső napjaiig. A témakörről írott összegző nagy monográfiáját az Akadémiai Kiadó gondozza. A mű azonban most már posztumusz írás lesz . . . Szakmai és tudományos hitvallásával összhangban sohasem szűnt meg foglalkozni a pszichológia nagyszabású elméleti kérdéseivel. Csak éppen nem felejtette el mestere, Karl Bühler intelmét, amelyet fiatalkori műveihez írt kései előszavában idézett fel: „Először tényeket gyűjteni, megfigyelni, kísérletezni — s csak azután elmélkedni —, mondta a maga kemény, lapidáris fogalmazásában és hangján. Életre szóló tanács és útmutatás volt ez a számomra. Az útmutatás természetesen nem jelentette az elméleti gondolkodás valamilyen lebecsülését vagy háttérbe szorítását — és ennek a gondolkodás-