Magyar Tudomány, 1991 (98. kötet = Új folyam 36. kötet)
1991 / 3. sz. - VITÁK - VÉLEMÉNYEK - PAPP ZSOLT: Van miről gondolkodni
a szenvedélyek — témái kapcsán, kiváltképpen az elmúlt negyven (vagy hetven) év történeti tapasztalatai oldaláról. Elképzelhető volna önálló tárgykörben oktatni azt, amit Bibó István az európai társadalomfejlődés értelmének nevezett, s amit magam — most némileg rögtönözve — az evolúció-modernizáció, az eljárásos legitimáció és a nemzeti versus transznacionális identitásképzés hármasságában ragadnék meg. Ezt, vagyis az európai modernséget úgy kellene oktatni, ahogyan az az egyes országok, térségek, régiók különféle kulturális szövedékeiben, interakciós rendjeiben, közösségi mentalitásaiban tükröződik. Egyáltalán, mi az európai modernség? Mi a specifikuma? A szubverzív racionalitás? A mindent problémávátevés (problematisieren) ? Az antiautoritarizmus ? A kommunikatív racionalitás ? Vagy éppen a részeiben fokozódóan elváló és önállósuló (mind több Entzweiung ot produkáló) társadalom? Mi a közös a finnben, a svájciban és a spanyolban? És miben rejlenek az eltéréseik? Hogyan lehetséges, hogy az eltérő kulturális mezők ellenére hasonló európaiságot produkálnak ? Mit jelent a fejlettség? Mit kezdjünk azzal, hogy Európa mellett (ami önmagában is tagolt), még hét-nyolc különféle fejlettséget tudunk számba venni a glóbuszon ? Van-e visszafejlődés, involúció? Vagyis, túl a megkésettségen, az utolérőkön, van-e — lehet-e — par excellence történelemfilozófiája a saját elért szintjükhöz képest visszaesőknek, „alászállóknak"? (Azt hiszem, lehet.) Ezek a kérdések más oldalról úgy fogalmazódnak meg, hogy ki-mi a polgár? Hányféle polgár van? Hogyan lehet értelmessé tenni azt a kérdést, hogy melyik utat — melyik polgárosodási irányt — válasszuk? Azt hiszem, eminensen filozófiai kérdés annak megválaszolása, hogy mivé ne akarjunk lenni, mert nem lehetünk. Ezzel az összehasonlító és közös európai „tárgyiságot" kereső tematikával együtt kellene bevetni olyan diszciplínákat, amelyeket szokás konstrukciós vagy szubjektív elméleteknek nevezni. Ezek persze sok szálon érintkeznek a politikai szociológiával, a politikai kultúra kutatásával, általában a szociológiával. Cselekvéselmélet, interakciós elmélet, játékelmélet, nyelvszociológia, hermeneutika, szimbolikus valóságmegértés, tudás- és ismeretszociológia, a mindennapok filozófiája — e nézőpontok a hazai társadalomtudományban távolról sem ismeretlenek, s jónevű külföldi művelőik hosszabb-rövidebb írásai éppen napjainkban jelennek meg. Jól ismert, hogy a Monarchiának, illetve Kelet-Európának tudásszociológiailag vagy hermeneutikailag privilégizált helye van a világban, elválaszthatatlanul attól, hogy e térségben — sokak véleménye szerint — vagy százötven éve ugyanaz a történelem folyik; hegemóniák következnek hegemóniákra, eltérő tudat- és tudásmaszkokban. Nem hiszem, hogy ne volna filozófiai kérdés a Monarchia, a Horthy-korszak és a Kádárrendszer jelképvilágában és nyelvezetében (s tipizálható tudományosságában) megragadható kontinuitás és diszkontinuitás, a jelen diszkontinuitását bearanyozó kontinuitásról nem is beszélve. S aztán, ha a kelet-európai nagykörnyezetünkre tekintünk . . . Ahogyan mindenütt átüt a saját múlt ! Ami — visszakanyarodva — felveti a kérdést: mit, miként, mennyiben lehet változtatni egy társadalom életében? Lehet-e gyorsítani a történelmet? Ide kívánkozik az a körülmény, hogy napjainkban rivalizáló pártelvű valóságértelmezések boltozzák — árkádozzák — be a horizontot, és ez a „hermeneutikai" vagy csak (némi eufémizmussal) neologikus pluralizmus egészen különös interpretációs kihívásokat kínál a filozófiának. Mintha valójában csak most jött volna el annak az ideje, hogy a filozófus értelmesen megszólaljon, most, amikor harc folyik a múlt, a történelem, a tradíció, a mitológia-teremtés, hát még a jelen 228 Magyar Tudomány 1991. 2. szám