Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 1997 (104. kötet = Új folyam 42. kötet)

1997 / 2. sz. - NÉPEGÉSZSÉGI KOCKÁZATOK - PATAKI FERENC: Nemzetkarakterológia?

Nemzetkarakterológiai elméleteinek berkeiben dívott. A másik ember és a másik közösség sajátos tükör, amelyben önmagunkat szemléljük. Mélyen igaza van Maurois-nak, midőn ezt írja: egy nép tükör, amelyben a fürkésző a tulajdon képét szemléli" (ld. Miroglio, 1965, 41.). Valóban: ha szemügyre vennénk, miként látja például a magyart a román, a szlovák, az osztrák, a francia és az orosz, a kikerekedő kép a szemlélőkre legalább annyira jellemző, mint a magyarokra. Az idevágó kérdéseket kitűnően elemzi Hanák Péter, midőn áttekinti a „német" és a „zsidó" sztereotip képét a múlt századi Magyarországon [Hanák, 1988, 81—111. o.). „Mi" és „ők" Amiként a kisgyermekben is előbb alakul ki a másik képzete (kezdetben ön­magáról is harmadik személyben beszél), azonképpen a „mi" észleléséhez és tu­datához szükség van az „ők" elkülönült képzetére. A „mi" élménye csakis a má­sokhoz, az eltérőkhöz, az idegenekhez képest alakulhat ki. Ebben az értelemben az „ők" léte feltétele a „mi" élményének, s ezért elemibb és elsődlegesebb az utóbbihoz képest. Pozsnyev (1966) orosz történész, aki utóbb átevezett a szociál­pszichológia vizeire, a „mi" és az „ők" megkettőződését az ősi társadalmakig visszavezethető és mélyen gyökerező „prelogikus" sajátszerűségnek véli. Pozsnyev az „ők", az idegenek, a mások képzetének, majd fogalmának kialakulásában véli felfedezni a „mi", a sajátunk, a hozzánk tartozó élményének és tudásának feltételét. Az „ők" képzete gyakorta kézzelfoghatóbb és konkrétabb, mint a „mi". Hiszen érzékletesen tartalmazza az idegenekkel, a másokkal létesített kapcsolatok — majd később csupán értesülések — során felgyülemlett tapasztalást. A primitív társa­dalmakban ez a tudás rendszerint fenyegető: pusztítás, vérontás, hódítás, meg­fosztás kapcsolódik hozzá. Itt rejteznek a xenofóbia és az etnocentrizmus ősi gyökerei is: a más, az idegen, az elütő szokatlan, s ezért kerülni kell, negatív értékelő holdudvart kell köré vonni. S viszont: a „mi" kategóriájához tartozókat szimbolikus eszközökkel, önminősítésekkel, kedvező értékelésekkel is védelmezni kell. Bármiként vélekedjünk is az imént ecsetelt hipotézisről, s főként arról, milyen határok között érvényes a modern és differenciált, folyamatosan és szervesen érintkező társadalmakban, aligha tekinthetünk el attól, hogy az önkép és a má­sokról alkotott kép kidolgozásában ősi minták és ösztönös reakciók is működnek. Ezek a nagyon általános előfeltételek és diszpozíciók nem légüres térben mű­ködnek, mindig konkrét — rövidebb vagy hosszabb időtávú — történeti kontextusba illeszkednek. A „mi"-t és az „ők"-et megosztó választóvonalak egyaránt húzódhat­nak a nemzeti-etnikai, a törzsi, a vallási és a nyelvi különbségek határai mentén, de sajátságos mintázatokban össze is kapcsolódhatnak. Akadnak világunkban színterek, ahol az ősi törzsi viszályok öltenek új alakot, miként egyes afrikai államokban. Máskor az etnikai-nyelvi feszültségek válnak uralkodóvá, ismét más­kor a vallási megosztottság alakját ölti a „mi" és az „ők" szembesülése. Elegendő Boszniára vagy az indiai szubkontinens eseményeire utalni, esetleg Észak-Írország példáját idézni. A soknemzetiségű birodalmak rendszerint egy különös fölérendelt „mi tudattal" kísérlik meg kordában tartani vagy legalábbis a felszín alá nyomni a partikuláris Magyar Tudomány 1997. 2. szám 171

Next