Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)

1954 / 2. szám - Boda István: Csokonai sírjánál (vers) - Boda István: Szeresd a múltam (vers)

Jelek­, maradnak már utánam. Sorok, mik igazamat rejtik. Ott őrzik már a meggyfavégek, s mint szirmot az anyámra ejtik. Arca havára jelet írtam az anyámnak, hogy ő is értse. Azt a jelet, mit tőle kaptam, mikor kölyök­ lelkembe véste. Azt a jelet, mit tőlük kaptam, homlokomra írták az évek. Ezt őrzi az idő, a tavasz, anyám arca, s a meggyfavégek. Leng a szél, meggyfalevél lebber, a földbe ütődik a talpam. Langyos a föld, érzem és élem meleg borzongás játszik rajtam , meg se állok, vissza se nézek, mégis tudom, jeleket hagytam, s ujjongom, hej, hozzájuk értem, nem vagyok többé már magamban. Csokonai sírjánál Ülök az árokparti fűben, lábamnál vadlapu, bürök. Sóhajok nyílnak a szívemben, meg lázadások és dühök. Köröttem dűlő szárnyú fejfák. Fejem mögött süppedt sírok. Füttyöng a szél, mint odahaza kölyköknél a fűzfasípok. Némán feküsznek, porladoznak, porladnak alattam a holtak. S Ő is, a költő, ott a sírban bizony ő is csak porlad, porlad. Igaz, a sírját magasabban védi a vasrács dúcos léce, s nem zavarja százados álmát, a kecskék szelíd mekegése. Nem zavarja a kecskecsorda, mely itt legel a temetőben. Csokonai Vitéz Mihály ő, ez áll írva a fejfükében. Belekezdenék, de hát én is megrogynék tán a súly alatt. Fejem fölött már vidorabbak, és szebbek a napsugarak. Egyre feljebb száll az egemre, s egyre jobban vakít a nap,­­ míg hátam mögött zsoltár-tompán emlék­dalaim ringanak. Nem zavarom én se az álmát, a nevét firkálom a porba. Alkony van, itt ballag az úton feszes tőggyel a tehéncsorda. Debrecen ez. Ülök a síron. Este esik a temetőre. Alszik és porlad Csokonai, Debrecen poétája, őre. Alszik és porlad, bár a csontját keresték már a sírja alján.­­Biztos, akkor egy fanyar fintor mosolygott ragyás legény­ arcán.) Alszik és porlad. Hadd aludjon. Legyen neki békés az álom. Legyen nekünk, miként őneki, láz­az élet itt e világon. Legyen neki az irodalom­történet is békítő jóság, s legyen nekem e vers szívemből érte lázadó, szent adósság. Fiatal vagyok, hogy daloljak múltról, emlékekről neked. Szívemben ma sütött ki legszebb melegével a szeretet. Indulatával és tüzével lobog benem ma az a vágy, hogy kibuzogjam ifjúságom első kinyílott dallamát. Szeresd a múltam 42

Next