Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 1. szám - HAGYOMÁNY - Szűcs Éva: Mihai Eminescu
világirodalom legnagyobb művészei sorába emeli. Ellentmondásokkal terhes emberi sors, ellentmondások ötvözetéből teremtett nagyszerű költői szintézis! — Bukott forradalom után lép színre, de ez a bukott forradalom utáni kor a nemzetté válás nagy korszaka is a románság életében. A költő lángoló hazafisága a közelmúlt nagy hagyományaiból táplálkozik elsősorban, de ezek a hagyományok már csak a nép tudatában élnek igazi mivoltukban. A faji gyűlölködéstől hangos Kelet-Európában a burzsoázia csak a nemzeti eszményt olvasta le 48 fakult zászlóiról — a demokratizmus belefulladt a feudalizmussal való kompromisszumba. Eminescu, aki egybeolvasztotta szellemében és költészetében mindazt, ami nemzeti, s mindazt, ami a legjobb értelemben polgári, nem leli helyét a felemás világban. Benne mintegy összecsapott a kor minden szellemi és művészi áramlata, ebből adódik költészetének kivételes volta objektíve, s a próféta-szerep szubjektíve. Magányos költő és magányos ember, mert forradalmár újító a költészetben s forradalmian új élet- és világszemlélete. Dialektikus ellentmondások feszítik egész líráját. Első a román irodalomban, messze megelőzve az igazán moderneket, aki nem csak ráébredt tudatosan a társadalomban és az életben meglevő kibékíthetetlen kontrasztokra, hanem ezt az élményt adekvát módon ki is fejezi. Szakadatlan kettősség jellemzi a verseit, csak úgy, mint korát, kortársait, az egész körülötte levő világot. Az Élet tobzódó képei mellett a Halál hidegsége, a „ha majd a zsarnokok szobrán az ádáz láng vetekszik, s megolvadt ércrögökről rabszolgák átkratán, e lángrm századok öröké fölmelegszik. Akkor majd visszatérnek aranyló szép napok, melyekről kék magasság súg most meleg meséket, egyenlő, szent örömben minden felolvadott, s ha majd a halál kiöltja a fáradt életmécset, úgy sejted, szőke angyal dús hajjal arra tévedt." (Gálai László fordítása) A népköltészet művészi tradícióinak sajátságos felhasználása az Eshanates i 11 a y. A mese varázslatos szimbolikájában egy abszolút modern életérzés jelentkezik: a magányosság. Az esthajnalcsillag, aki földi lénybe lesz szerelmes s aki hiába kínálja a halhatatlanságot, maga a költő, az emberektől meg nem értett lángelme. Nem más ez, mint a nietzschei — schopenhaueri filozófia — a népköltészet eszközeivel kifejezve. — Az élettagadás legmegrendítőbb verse, Eminescu lírájának talán legtragikusabb és egyik legművészibb darabja, a Dán ima. Az a költemény, amelyben a költőt kínzó végletes ellentmondások a legmagasabbrendű eszközökkel fogalmazódnak meg: életszeretet és halálvágy, istenhit és blaszfémia, orthodox román nemzeti tudat és századvégi dekadencia. A vers hatása kétségtelenül ezekben a paradoxonokban van. A mondanivaló direkt, félreérthetetlen. A cím azonban jelképes, az eminescui költősors különös tragikumára utal, a már említett orthodox-román tudat — modern világérzés dialektikájára. Avers Eminescu utolsó költői korszakának, legtragikusabb életszakaszának terméke, 1883- ban született. A zárósorok a tudatosság és az őrület határvonalán állanak, itt érinti meg a költő azt a magasfeszültséget, ahonnan már csak a halálbahullás jöhet: nagy nemzeti múlt mellett a jelen silánysága, a román nép nagyszerű tulajdonságai mellett az ugyanazon vérű uralkodóosztály aljassága, a Jó szenvedése, a Szépség meggyalázása, az éterien tiszta érzelmek életképtelensége a közönséges testi szerelemmel szemben, az isten dicsőítése, aki ilyen ragyogóan szép világot teremtett, s az isten elátkozása, aki ilyen elviselhetetlenül rút világot teremtett. Az élet dialektikájának tökéletes kifejezője az eminescui nyelv, a maga végtelen árnyalataival. Költészetének három nagy ihletforrása van: a haladó társadalmi eszmék, a népköltészet és a századvégi filozófia. Egész költői pályáján együttesen halnak, egymás mellett és egymásba átcsapva, ellentmondásos egységük az eminescui valóságszemlélet lényege. A szociális lázadás legnagyobb méretű művészi megfogalmazása az 1874- ben publikált Császár és proletár A Párisi Kommün és a marxista tanokkal védő találkozás hívta életre. A kommünardok hősiességének, a proletariátus győzhetetlen erejének apotheózisa. A kommunizmus ügye melletti nyílt kiállás Eminescu világnézetének legszélső lehetősége, a költő azonban nem szocialista, hanem radikális demokrata — a vers befejezése, a császár monológja, jellegzetesen polgári humanista megoldás. A jövőbe vetített kép a nép világuralmáról ugyanakkor a névvel való teljes összeforroltságot, a nép ügyébe vetett határtalan hitet tanúsítja. Forró páthosszal énekli az elkövetkezendő aranykort.