Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 6. szám - HAGYOMÁNY - Juhász Géza: Csokonai
tanítók vendége is koronként. De rá épp az a jellemző, hogy ezen a feudális, klerikális talajon tudatosul végképp a népiessége. (Jövendölés az első oskoláról a Somogyban.) Itt lát bele a legmélyéig abba, amit olvasmányai segítségével a Kollégium szolgadiákjai közt, de legációs útjain is fölismert már: a hűbéri Magyarország osztályellentéteibe, szegények és gazdagok harcába. Csokonai tudott a szembenállók látásmódjával azonosulni: a világi törekvésekkel, különösen a dolgozó néppel, mind szilárdabb meggyőződésből, a klerikális és feudális hatalmakkal egyre inkább a viszonyok kényszeréből. Kenyerét otthon, anyja mellett megtalálta volna éppen, hiszen a legvégsőkig igénytelen volt. Amiért a nagybirtokosság ,,,kegyeit kereste”, pusztán egy az oka: nélkülük nem jutott volna nyilvánosság elé; kiadók nemlétében mecénásokra szorult. Folyamodott ő hiába még a prímáshoz, sőt a királyhoz is. (Ezen a téren a hanyatló Olaszországban sem sokkal volt jobb akkor a helyzet.) Nemes és nem nemes, egyházi és világi: mindezeket az ellentéteket nemcsak látta, hanem több-kevesebb beleéléssel ki is fejezte. Jellegtelen volt-e eszerint, kérdésnek is nevetséges. A felvilágosodáskori Magyarország ellentmondásainak mély átéléséből az származott, hogy minden kortársánál sokoldalúbb, reálisabb ábrázolásokat hagyott ránk. Felvilágosult polgár: ez a lényege, ebben summázható az egyénisége. Kívül is van, belül is a feudális rendszeren, hű fia szülővárosának, még inkább ébredező nemzetének. De sosem kritikátlan a hűsége, szeretete. " Voltaképp közelebb áll hozzánk, mai magyarokhoz, mint kortársai zöméhez, főképp abban, hogy messze túllát a hazai határokon. Sose ver boldogabban a szíve, sose szárnyal merészebben a képzelete, „mint ha az emberség tüzétől fellobban”. Az „emberség” nála az egész emberiséget jelenti. Világviszonylatban is kivételes magasságokba emelkedik a debreceni nádas viskók közül: Rousseau-t szívja magába, a legradikálisabb politikai gondolkozót, de költészetébe olvasztja Holbachot is, a mechanikus materializmus rendszerbefoglalóját. Nem szabad azért megfeledkeznünk a hazai előzményekről sem. Bessenyei György már Csokonai előtt végigtöprengte s kifejezte, hogyan vívódik a magyar elme a felvilágosodás eszméivel. Van is költőnk művein az ő hatásának nyoma. Martinovics munkássága sem kerülte el; egyáltalán, az 1790-ben fölélénkült röpiratirodalom termékeinek javarésze szintén eljutott hozzá. Másképp meg sem lehetne magyaráznunk diákköri alkotásai mély valóságismeretével egyenrangú eszmeiségét. Költővé, azaz a művészi kifejezés mesterévé Földi és Kazinczy neveli: mindkettő kivételes képzettségű tudós és alkotó, s eleinte szenvedélyesen barátkoznak egymással. Igaz, mindkettő nagyobb az elméleti fölismerésben, mint a gyakorlati megvalósításban, de ami belőlük — főleg Földiből — hiányzik, épp abban kiváló Csokonai. Nélkülük is kibontakozott volna, csak nem anynyira rohamosan, nem mindjárt az akkor legmagasabb elméleti fölkészültség, tisztázottság alapján. Szerencse, hogy előbb jut Földi keze alá, mint Kazinczyhoz. A hadházi főorvos mindent a magyarság felől néz, a népi kultúra mérlegére vet. Az ő tanítványa már bízvást építhet a szépmíves Kazinczyra, aki meg a csinosult Európa szemével bírál, egyenesen a világvárosi (bécsi) szalonok ízlésével. (Más kérdés, hogy új meg új kiadásban hamarosan épp a rég valóban polgárosult Bécsből áradnak majd szét a polgárszármazású Csokonai művei !) Földi és Kazinczy útja hamarosan szétválik, de Csokonaiban együtt marad s harmonikusan fejlődik tovább, amit külön-külön elhintettek benne. A debreceni garabonciás diák így egyszerre jelenti a leggyökeresebb népiességet s a legmagasabb urbanitást, s egyaránt ösztönzéseket tartogat polgári irodalmunk legforradalmibb nagyjai: Petőfi és Ady számára. Abból, hogy polgár, még csupán egy vonást emeljünk ki. A városi kisiparos, kistermelő, a kenyérsütő asszony maga viszi piacra készítményeit, saját nevelésű jószágait, termelvényeit, s hozzáedződött, hogy alku közben tűrje az ócsárolást. A nemes kardot ránt, ha bírálat éri, a polgárnak, aki vesz és elad, életeleme a vita, az érvek összecsapása. Megszokta, hogy mindenről véleményt nyilvánítson szabadon, viseli edzett humorral a kifogást, sőt esetleg önironikusan segít is azt tódítani, hogy mihelyt lehet, visszavágjon irgalmatlanul. A nemesi dagályhoz, hencegő nagyotmondáshoz képest a polgár egyszerű, aránytartó, közvetlen. Csokonaira szintén jellemző az örökös kritikai magatartás. Nálunk az ő műveiben virágzik ki leggazdagabban a felvilágosodáskori realizmus. Dehogy hanyag ő, — egész halom „leltárt” hagyott ránk műveiről; nem is világmegvetés jellemzi, hanem mosolyra és szatírára egyaránt kész fölény.