Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 12. (1961)
1961 / 3. szám - Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz (vers)
Mély dsungel, hol a vén boa constictor, A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, Magányodban, betegen, árván, titkon, Mégis maradt egy felpihegő vágyad: Csokonaim! halál pálmás árnyán, Debrecen magány-prerijén bús farmer, Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván, Bús kedvtöltésűi, lassan, türelemmel; Épűl-e össze valami belőle: Nagy és egész mű? - rezignáltan lested: Fő, hogy idejét az ember elélje, S ki tudja? tán boldog csoda is eshet! Egy éneket kezdtél tervelni itt, Hogy fájó életed belefelejtsed, A haza honfoglaló hőseit Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet, Ki elveszíted sorsod tartományát, Szerelmet, hitet, egészséget, mindent, Feléd az únt lét tikkadt nyomorán át A megnyert haza drága képe intett! Oh, mester!ím a késő famulus Megért, ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokoszmoszunk: ő, a szent haza! Túl csókon, könnyen, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd, s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország! A magyar remény-korszak kezdetén Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm, Mert ez a végső, szent virtus, szegény Magyar költő, bár félholtan is, költsön: Hátha a magyar Jövő szebben épül, Ha szívünk vérét vakolatúl venné: Elénk bús szimbólummá ekként szépül A balladás Kőmíves Kelemenné! Ezen merengtem én el akkor este S felszegte fejét szívemben a bánat S látott új eget, s új földet, a messze jövőben látta dús, boldog hazámat! És szóltam: Néki zengem énekem! Néki áldozom koldus kincsem, híven, E gyűszű könnyet: ifjú életem, És e marék vért: eldobogó szívem! 30