Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 12. (1961)
1961 / 3. szám - Boda István: Csokonai hazatérése (vers)
3 Boda István: Csokonai hazatérése Nagy útról jött, az ösvények pora belepte lábát, arcát, homlokát, de szűk hazája s szőkébb otthona villantotta már az utcák sorát, a Hatvan utca apró házait, melyek, mint torson gyermek-gyöngyszemek bújtak elő, s a hársak ágait melengették a zamatos szelek. A lábán por, a szívében halál, háta mögött kökénybokrok helye, de jött és jött s mint vak hazatalált, látszott a tornyok kettős teteje, hívta Debrecen s hívta már a vég s a sors, amitől semmit sem kapott, hiába, nem volt többé menedék, hangolta már a végső dallamot. A végsőt, amely nyugtalan szívét mindegyre rágta, mint szú a falat. Magával hozta a szavak ízét, míg álmodott kócos boglyák alatt, emléknek hozta Badacsony borát, emléknek Lilla arcát és szemét, elhozta Tihany echós kacaját, és az sem lehet már menedék, és vigasz sem, mert úgy rendeltetett, hogy társa lett a százados magány, s bár jajongta a verses érveket ifjúsága alkonyos hajlatán, szívében minden nappal biztosabb és egyre lombosabb lett már a vég, s mikor már nem lelt mást csak sírokat a vers maradt egyetlen menedék. A vers, a vers, mely hulló életén úgy nőtt, mint rügy, ha nő a tavaszon. S míg arcára esett az esti fény, csak jött, csak ballagott hallgatagon, lábán, arcán az ösvények pora, és szívében az emésztő halál, verejtékben villogott homloka, s hunyt szemmel is hazájába talált, 33