Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 12. (1961)
1961 / 3. szám - Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz (vers)
Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz (Debrecen, 1913. Egy verses regény előhangjául készült.) Szép este volt. Éreztem: az utolsó Ragyogó est! Egy csendes kerti lak Sötéten állt már: nagy, komor koporsó A bánatos és tiszta ég alatt. Igen, az volt, a holt Nyár koporsója, Vak, barna tömb, s a szőke hársak, oldalt, Melyek lombját az alkony meggyújtotta, Mint sárga füstű fáklyák fellobogtak. S ím, ezüst vígság csattant át a csenden: Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak: Néztem s lassan szivemre tódult minden, Minden, ami egy csüggedt órán fájhat: Oh, rendes élet! gyerek! feleség! — Szivem! mi kincsed van e dús világon? Vergődő kis szerelmek, szerteszét Gurult tervek, oh tépett ifjúságom! Huszonhét esztendőm viszem bátyúmban, Elfáradt vándor, céltalan úton, Bátyúmban csupa lim-lom, ócska búm van, Miért is harcolom még, nem tudom. S miért a versek, ez a fájó, éber ösztön: árulni halk bánatomat, Mint cukros, fanyar fügét a kucséher? - így sírtam ott a hűvös fák alatt. S költőm! akkor Te jutottál eszembe, Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve, S már nem is várja víg szabadulását. Itt rejtegetted kínját életednek S itt éhezett szelíd lelked halálra, Mert már nem ízlett, rossz ínyű betegnek, A remény hamujában sült pogácsa . . . S S mégis magányod csendes, hűs ölén, Mert a magány ád végső menhelyet: Ez a prerí, hol mint sötét bölény Nagyhomlokú tűnődés lépeget: 29