Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 15. (1964)

1964 / 9. szám - KÖNYVEK KÖZT - Barta János: Gergely Gergely: Tolnai Lajos pályája

nem tér ki arra, hogy egyes források és Tolnai saját adata szerint ezt megelőzte valami kínos affér Gönczy Pállal, az igazgatójával? Ez nem botránykrónika, szükséges adat a Tolnai-Gönczy­­viszony későbbi alakulásának megértéséhez. Ezzel magyarázható, miért vágja el Gönczy Tolnai útját, amikor Vásárhelyről el akar jönni és állami tanári állást akar. Abbahagyom a felsorolást - ennyi is eléggé bizonyítja, hogy a szerző filológiai szempont­ból csak félmunkát végzett, s vaskos kötete ellenére is továbbadja az utókornak a megoldatlan kérdéseket. A baj azonban nemcsak a filológia körül van. Nyilvánvaló: olyan kényes téma, aminő Tolnai életműve, megkívánja a tárgyalásban az alappozíció helyes megválasztását. Ger­gely Gergely eleve a legkifejezettebb apologetikus pozícióból indul ki: védeni, igazolni, emelni akarja Tolnait. A hiba nem az apológiában önmagában van, hanem abban, hogy védi az ada­tok megvizsgálása és ellenőrzése, kellő értékelés, hézagok pótlása nélkül, tisztán Tolnai saját vallomásaira és a kései Tolnai-apológéták Véleményére támaszkodva. Voltaképpen legendát véd, a Tolnai emberi magatartása körül kialakult legendákhoz hozzávéve az esztétikai legendákat is. Azt, amit bizonyítania vagy elemeznie kellene, eleve megdönthetetlen igazságként tételezi fel, s ezen az alapon bőségesen osztogatja megrovásait mindenkinek, aki nem hajt térdet-fejet Tolnai emberi feddhetetlensége és művészi értékei előtt. Mindez egyáltalán nem felel meg a tudományos elemzés igényeinek. Közben aztán, éppen azért, mert filológiailag jobbat akar adni elődeinél, maga botlik bele azokba az adatokba, amelyek a legenda hitelét kétségessé teszik. Ilyenkor folyamodik a bizonyítvány-megmagyarázás klasszikus receptjéhez, mint pl. az egyik legnehezebb esetben: Tolnai élete utolsó évtizedében elég gyanús sajtótermékekbe írogat. A rettenthetetlen ellenzéki, haladó nagysághoz igazán nem illik az, hogy a szélsőjobboldali, sovi­niszta, katolikus és antiszemita Magyar Szemlébe, vagy a szintén soviniszta Habsburg-párti Magyar Szóba dolgozhasson. Az effajta orgánumok a 90-es években, Tisza Kálmán bukása után kibontakozó „magyar konzervativizmus", a Bánffy-féle reakció vonalába esnek. Java íróink ez években szembeszegültek ezzel az antiliberális hullámmal, mint pl. Mikszáth, vagy később a fiatal Ady. (Azt hiszem, aligha írt volna Tolnairól olyan nekrológot, ha tudott volna effajta ki­lengéseiről.) Lehet-e ezt azzal menteni, hogy ezekben az években a függetlenségi Budapestnek is dolgozik, s hogy 1-2 novellája a Hét-ben is megjelent? Ha meggondoljuk, hogy Tolnai egy­­időben Tisza Kálmán-párti fővárosi politikus környezetéhez tartozott s ezen a réren előnyökhöz is jutott, valóban meg kell hökkennünk a politikai hajlékonyságnak ezen a magas fokán egy olyan írónál, akit jórészt saját ábrázolása nyomán, a hajthatatlanság és a következetes elvi szi­gor megtestesítője gyanánt szoktunk emlegetni. Nem jól hangzik tehát, amikor Gergely ezzel kapcsolatban tagadja az elvfeladást. Az apologetikus szándék elnémítja Gergelyben az amúgy sem ugrásra kész kritikai érzé­ket. A 393. lap szerint tudomásunk van arról, hogy Tolnai levelezésben állott Dickensszel, Dickens regényt kért tőle, s Tolnainak egy „egyenesen angolul írt" regénye egy Dickens-szer­­kesztette sorozatban meg is jelent. Gergely csak annyit fűz ehhez, hogy „a szóbanforgó regényt az említett helyen eddig nem sikerült megtalálnom" - s némi kronológiai észrevételeket tesz, de nem gondol arra, hogy ez az egész levelezés meg az angol nyelven megírt regény nyilván­valóan nem egyéb családi legendánál. Mert hiszen, ha Dickens 1870-ben meghalt, hogyan le­velezett volna az akkor még éppencsak befutott fiatal magyar íróval? A maximum esetleg egy levélváltás lehetett: a már világhírű nagyság válaszolhatott pár udvarias sorban magyar hódo­lójának, nyoma persze ennek sincsen. Az apológia átcsap az esztétikai térre is. A 320. lapon jól veszi észre, a különösen a kései Tolnai-regényekben elhatalmasodó bűnügyi motívumokat, de noha azt még megengedi, hogy használatukban lehet szerepe a Képes Családi Lapok nem valami magasszintű közönségének, mégsem veszi észre e motívumok olcsó és rikító ponyvajellegét, sőt ragaszkodik hozzá, hogy a bűnügyi regény „nem felvett idegen köntös" Tolnai számára, hanem „a társadalmi helyzetből adódó követelmény". Voltaképpen - az alább még kifejtendő korrekcióval - nemcsak az egyéniség és a köz­életi szerep beállítását és elemzésének alappozícióját kell elhibázottnak mondanunk, hanem az irodalmi életmű beállítását is. Az a tény, amelyet Gergely bizonyítani akar: a művek világának társadalmi és lélektani valószerűsége. (Lásd a Báróné ténsasszony vagy az Eladó birtokok elem­zését.) A cél: minél több objektív társadalmi-politikai mondanivalót magyarázni ki a művek­ből. Bizonyos erősebb vagy mérsékeltebb társadalomtükröztető jelleget nem lehet ugyan meg­tagadni Tolnai jobb regényeitől, de gyöngébb műveiben is ilyesmit keresni, vagy a jobb műve­ket is kizárólag ebből magyarázni, erős egyoldalúság. A társadalomtükröztető funkció túlérté­keléséből következik a tartalmi elemzés erős túltengése az egyes regények tárgyalásában. Esz­tétikailag ezt aztán ilyen ítéletek koronázzák meg: „realista eszközökkel, elemző részletező módszerrel dolgozik", „kora immorális életét kívánta bírálni". A polgármester úrról olvassuk ezeket a szavakat. Kiegészítésül, másik, igen lényeges magyarázó elv gyanánt észre kell ven­nünk Tolnai szubjektivitását s az abból adódó expresszív, stilizáló tendenciákat. Nemcsak a kor és az alakok beszélnek a Tolnai-regényekben, egyre inkább az író háborog és támad az ő

Next