Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 17. (1966)
1966 / 12. szám - TANULMÁNY - Baránszky Jób László: Tamási Áron
világnézetétől és stílusától, mint a közhelyszerűség, a statikus konvenció. Bizonyos értelemben ez választja és választotta el a dokumentum-népiesség neopozitivizmusától. Ismerjük el mindjárt: az ő realizmusa inkább költői, mintsem hogy pozitivista vagy dokumentumszerű lenne. Igaz, erős oldala a dialóg s a részletező megfigyelés, mégis egy magasabb értékhierarchia egységében szerves, élő világ ez. Olyan népiesség, mint a magyar zene nagy modern mestereié: minden ízében átvilágított formák világa. Ez a tudatosság, amit transzparenciának is nevezhetünk, ennek az életműnek egyik legjellemzőbb vonása s el is távolítja a közelmúlt illuzionista patriotizmusától. Egyúttal a magyar művészet, a magyar költészet nagyjainak rokonává avatja, mert nála is adott a tudatosnak és öntudatlannak az az egyensúlya, amely lényegében a tartalomnak, a mondanivalónak formává felszívódásában, a kettő szétválaszthatatlanságában nyilvánul meg. Csupán látszólag kedvező korviszonyok között kísérelte meg a népi klasszika megteremtését. Vakmerő, s éppen ezért már a kezdeteknél is kápráztató volt ez a vállalkozás.. Helyét lassan meghatározza a történelmi fejlődés, s nemcsak az egykorú európai törekvések stílusviszonylataiban, hanem, ami talán még bonyolultabb, a hazaiban is. Éppen mert erősen áthasonít minden hatást, benyomást, kortársi egyezések és különbözőségek alig mutathatók ki életművében. Tamási korszerűbbnek látszik európai összehasonlításban, mint a lényegében megkésett, a XIX. századi Baudelaire-Verlaine- Zola-vonaltól csak nehezen elszakadó, annak irányait anakronisztikusan követő, nyugatos magyar modernség. Korélménye a székely falu és harctér, s ne feledjük el, mindjárt utána, az összeomlott Európa elhagyásával: Amerika, a saját békepontjait cserbenhagyó győztesnek, a neokapitalizmus fölnevelőjének földje. Ne feledkezzünk el a Broadway színházairól sem, amelyekben Tamási hamarabb látott színjátszást, mint a pesti Vígszínházban vagy a Nemzetiben. Tamási közvetlenebbül kapcsolódott korához, olyan nemzedékből, amelyet jóformán teljesen letarolt a háború, s e letarolt erdőt jóformán egymagában képviselte. Különlegessége, eredetisége részben ebből származik, abból, hogy csak idősebbek vagy háború utáni fiatalok álltak körülötte. Tulajdonképpen sehová se tartozott. Egy kihullott nemzedék szintézisét, esedékes, de elmaradt szintézisét képviselte. Igazán csodálatos, hogy mennyien mentek utána: az Ábel többszázezres példányszáma a legnagyobb könyvsikere az irodalmi értéknek. Tamási művészi világának az említett transzparencia mellett egyik legfontosabb alaptörvénye a fejlődés autonómiája és immanenciája. Épp mert sohasem közvetlenül reagál történelmi-társadalmi hatásra, s még kevésbé irodalmira, művészetire, lehet korszerű. A művészet sajátos világában csak a mikrokozmosz belső életével lehet valamit újra reagálni, ekként, belsőleg újjáteremtve lehet valami újat megfogalmazni. Inkább a remeték életművében, mint a fórumon forgolódókéban szokott az ilyesmi végbemenni. Hölderlinében inkább, mint Theodor Körnerében. S a századforduló új világa Komjáthy Jenő, a szenicei remete lírájában inkább fogalmazódik meg, semmint a pesti vagy vidéki dobogókon ezidőben szavalt és ünnepelt új romantikus költészetben. Tamási erőforrása, hogy legalábbis virtuálisan mindenkor mögötte állt Farkaslaka, mint Ady mögött Érmindszent, vagy Babits Mihály mögött Szekszárd és később Esztergom ... Tamási számára nem lehet kívánatos otthon az elefántcsonttorony, de írói helyét mindig őrtoronynak érezte. Semmi sem jellemezheti őt jobban, mint az, miként látja Babits Mihályt, akit humanista bátorságban s a nyelvi mágia hitében, mélyen rokonának érez. Mikor Babits elefántcsonttornyában őrhelyet lát, a művészet megváltó erejébe vetett saját hitét ismeri fel egy, az ő harcos humanizmusával látszólag homlokegyenest ellenkező írói magatartásban is. Viszont ha arról elmélkedik Babits sorsa, pályája, munkássága kapcsán, hogy a „magyar költőnek lármafa és az elefántcsonttorony között kellett folyton röpködnie, hogy tollát harcra és alkotásra egyformán használhassa", s hogy „szív