Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 4. szám - MŰVÉSZET - Kodály Zoltán
Kodály Zoltán Az alkotó eltávozott, az életmű tehát megkezdi örök életét. Az életmű, szinte beláthatatlan, emberi szemmel felmérhetetlen, hatásában pedig világméretű. Kodály Zoltán, a XX. század egyik legkimagaslóbb szellemi munkása, befejezte küldetését, s a hírt jelezni, a hír tragikumát felmérni ez esetben is így fogalmazott a nyelv: meghalt Kodály Zoltán. Emberi kapcsolatunk örök és szinte már megdöbbentő lényegére utal, hogy mindenki esetében ez a gyászoló igénk hangzik évezredek óta: meghalt. Igen, az emberek meghalnak s Kodály Zoltán ember volt, közöttünk élő, előttünk járó ember, velünk és bennünk lélegzett, nem volt hivalkodó, már-már annyira egyszerű volt, hogy az a puritánság tiszta érdemjegyeit is megérdemelte. Növendékei, tanítványai csak tanár úrnak szólították, Kodály tanár úrnak s ő valóban az volt. Tanár, pedagógus, csak ő egy népet oktatott jó és hű tanítóként a zene, a szépség, a harmónia szeretetére. Debrecenben gyakori vendég volt. Hetvenedik születésnapját is itt ünnepelte. Akkor mondta ezeket: ,,Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép. Része van abban mindenkinek a legkisebbekig. Egyesek hiába dolgoznak, ha nem kíséri őket milliók visszhangja. Minden ország zeneszerzése — ha eredeti - a maga népe dalain alapul. Ezért kell azokat állandóan énekelni, figyelni, tanulni." Ebbe a városba többek között azért szeretett ellátogatni, mert úgy érezte, sőt tapasztalta is, hogy zenepedagógiai ars poeticájának jó megvalósítója. Érezte, hogy itt egyesek munkáját sokezrek visszhangja kíséri s ez őt mindig megnyugtatta. Ezért mondta 1957 júniusában a szakiskola névadó ünnepségén: „Ha a nevem valami bélyeget jelent, hát akkor jelentse azt, hogy itt nem zongoragépeket akarnak nevelni, hanem a zenét gyökeréből értő és érző zenészeket, mert az igazi zenész csak annyiban különbözik a szakzenésztől, hogy nem abból él, de teljes joga és kötelessége is neki ugyanúgy érteni a zenéhez, mint a szakzenésznek." Neve most már végképp és visszavonhatatlanul egyet jelent műveivel, munkásságának, tanításának tiszta örökségével. Amellett, hogy az emberiséget megajándékozta a legegyetemesebb szellemi örökséggel, nekünk különösen is és mindennél becsesebb ajándékot adott a maga felmérhetetlen hagyatékából. „Szóra kell bírni a néma berkeket" - hangoztatta ugyancsak egyik debreceni ünnepségen, s akkor is és máskor is a szolfézstanulás jelentőségére, a rendszeres zenei képzésre gondolt. S amikor a debreceni zenei intézmény névadó ünnepségén ennek a jelentőségét fogalmazta, mintegy jóslatszerűen ezt is hozzátette: „Azt már nem fogom megélni, hogy teljesedjen, de nyugodtan halok meg abban a tudatban, hogy elindult legalább arra az útra, ahol teljesedhet." A kodályi gondolatból - az élet igazolja - már eddig is sok teljesedett. A mi további feladatunk, hogy „a zenélés oly magától értetődő legyen mint a lélegzés és a levegő". S ebben ő nemcsak példát mutatott, hanem ehhez örökséget is hagyott.