Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 7. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Az irodalmi hatás mechanizmusáról (Keats: Óda egy görög vázához)
Az első metafora az, hogy „menyasszonya a nyugalomnak”. Metaforikus kapcsolat ez, mert a menyasszony képletesen valami olyasmire utal, ami olyan bensőséges, tiszta és teljes harmóniában van a csenddel, a nyugalommal, mint a menyasszony a vőlegényével. Gazdag belső dinamikája van már ennek az első metaforának is, önmagában, mert két pólus: a konkrét és az elvont, az élettel teli menyasszony és a megfoghatatlan, áttetsző nyugalom között igen nagy a távolság, nagy a feszültség, de ugyanakkor a Menyasszony alakja a szelídség és a csöndes báj élményét sugározza mintegy át is olvad az ellenpólus, a Nyugalom hangulati szférájába, asszociációs terébe. Valóságos ide-odaáramlás indulhát meg az egymást egyszerre taszító s vonzó két pólus közt. De a Menyasszony, aki már önmagában is metaforája a Nyugalommal kapcsolatos valaminek, metaforája továbbá, immár a csönddel-nyugalommal együtt, a görög vázának is. S ha e többszörös metafora három tagját konkrétségük-absztraktságuk foka szerint állítjuk sorba (hogy az imént fölfedezett konkrét-absztrakt ellentétpárnál maradjunk), akkor a következő sorrendet kapjuk: Menyasszony - Váza - Nyugalom, ahol is a konkrét, anyagi élettel teli Menyasszony és a megfoghatatlanul elvont Nyugalom mintegy közreveszi a vázát, amely elvontabb, mint a Lány, de anyagibb, élőbb, mint a Nyugalom. S ha a Szépség-Igazság esetében nem volt az, nem statikus a feszültség e három tényező között sem. Mert az olvasó nem fogja föl egyszerre, az első pillanatban e teljes, bonyolult feszültségviszonyt, mikor ráeszmél a Menyasszony és a Váza közötti metaforikus kapcsolatra, a lány konkrétsága, dús anyagisága, életereje hirtelen átcsap a vázába, sőt, továbbsugárzik belőle valami még a Nyugalom elvont, absztrakt világába is. Mikor azután, a következő pillanatban, a másik oldalról a Nyugalom és a Váza kapcsolata villan föl az olvasóban, hirtelen egy ellenmozgás, ellenkező irányú áramlás indul meg e három tényező között: a Nyugalom elvont, áttetsző fogalmisága eszményíti anyagszerűtlenebbé, eszmeibbé, absztraktabbá a Vázát, s rajta keresztül valamelyest a Lány alakját is. S e pillanattól fogva a Vázán, mint valami lüktető szíven át, ide-odaáramlik az életsűrűség és az áttetsző fogalmiság. Ahogy a vers záró szentenciában is ide-odaáramlik a Szépség dús életgazdagsága és az Igazság elvont, absztrakt fogalmisága. De a rokonság a két sor között ezzel még nem merült ki. Mert akárcsak a Szépség- Igazság kapcsolatban, itt, az első sorban is a feje tetejére áll hirtelen minden. Ahogy ott előbb a Szépséget viszonyította a költő az Igazsághoz, aztán megfordítva: az Igazságot a Szépséghez, úgy e fordulat itt is lejátszódik. Előbb a Menyasszonyt és a Nyugalmat éreztük a Váza metaforájának (olyan szép, törékeny, tiszta, élettel teli, mint a Lány, olyan csendes, áttetszően szép és örök, mint maga a Nyugalom), de aztán váratlan fordulattal, hirtelen a váza jobban szimbólummá, a Menyasszonyban sűrűsödő, tündöklő élet, és a Nyugalomban ragyogó öröklét szimbólumává. Hogy nem véletlen megegyezésről van itt szó, azt a vers második sora már igen valószínűvé teszi, mert ennek is hajszálra ugyanaz a belső szerkezete, mint az előző kettőnek: Thou foster-child of silence, and slow time . . . (Te, nevelt gyermeke a csendnek és a lassú időnek . . .) Az urnán keresztüláramló dinamizmus két pólusa itt, az előbbi Menyasszony illetve Nyugalom helyett egyfelől az eleven, élettel teli Gyerek, másfelől az elvont, megfoghatalan Csend és a Lassú idő. A konkrétnak és az absztraktnak ez az első két sor megindította lüktetése ezek után már tovább folytatódik, végig gyűrűzik az egész versen, hogy a végső szentenciában még egyszer magasra csapjon, aztán elenyészszen. E lüktetés hol felgyorsul, hol meg szélesebb, lassúdabb hullámokat vet. Szaporább „mikro-vibrálás" figyelhető meg a versben elszórt, sajátos jelzős szerkezetekben.