Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 8. szám - MŰVÉSZET - Pálfy István: Az Orosz-Szovjet Dráma Hete
Az Orosz-Szovjet Dráma Hete (DEBRECEN, 1967) Nem panaszként említem, inkább csak mint száraz tény kívánkozik ide (sokat is emlegetik manapság), hogy a színházi előadás lassan elvesztette egykori ünnepélyességét. Talán még a premierek őriznek valamit a hajdan volt nézők, görögök, vagy Erzsébet-kori angolok ünnepélyes áhítatából, és talán a Festspielek, a színházi fesztiválok varázsolják még vissza évezredek, évszázadok távolából a Dionüszosz-színház, vagy a Globe ünnepi hangulatát. Persze, napjaink színházi fesztiváljai, a nagy hagyományokat idéző ünnepi jelleg mellett - a „szakma" egyre nagyobb számú jelenléte miatt - szerfölött fontos gyakorlati, eredményfelmérő, hogy ne mondjam: tapasztalatátadó szerepet is kaptak. Debrecenben eddig még nem rendeztek színházi fesztivált, így annál jelentősebb a tény, hogy íme, rögtön az első megmozdulás az orosz-szovjet dráma, s egyben a vidéki színházak seregszemléje lett, amelynek ünnepélyességét tovább fokozta az, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának tiszteletére tervezett debreceni rendezvénysorozatot indította el. A kezdeményezés dicséretére - úgy hiszem — eleget mondanak az itt felsorolt tények, a kritika dolga most már az eredmények és a tanulságok regisztrálása. Az első, és legörvendetesebb tanulsága a debreceni fesztiválnak, hogy szocialista színházi kultúránknak kifogyhatatlan erőforrásai vannak: kimeríthetetlen kísérletező, vállalkozó kedvről, új művészi utak kereséséről vallott a szolnoki Szigligeti Színház (Csehov: Cseresznyéskert, Berényi Gábor rendezése), a szegedi Nemzeti Színház (Radzinszkij: Futó kaland, Szász Károly rendezése) és a debreceni Csokonai Színház (Virnyevszkij: Optimista tragédia, Giricz Mátyás rendezése) bemutatója. Művészi alkotásoknak kell neveznem ezeket a produkciókat, mert a színpadi megformálás mindhárom esetben újjáteremtette az írott műveket. Berényi Gábor hangsúlyozottan szakított a nálunk kialakult hagyományokkal: lemondott a Csehovelőadásokra jellemző hangulati hatásokról, helyükbe markáns konfliktusokat keresett, ellenpólusokat (Ranyevszkaja-Lopahin, Ranyevszkaja-Trofimov) állított. Más szóval: kísérletet tett arra, hogy drámaivá tegye mindazt, ami Csehovnál kifejezetten drámaiatlan. Szász Károly évezredes, megingathatatlannak tartott dramaturgiai tételek igazát kérdőjelezte, amikor a tragikus végkifejlethez vezető eseménysort könynyedre, derűsre hangolta. Giricz Mátyás az optimista tragédia széles, epikus hömpölygését szorította félelmetesen megragadó színpadi tablók keretei közé, így keresve a színház emocionális és intellektuális ráhatásának szintézisét. (A békéscsabai Jókai Színház bemutatóját - Viktor Rozov A bohóc c. drámáját, Vass Károly rendezésében - nem említhettem a sorban, egyszerűen azért, mert magában a darabban sok a konvencionális elem, sok az ismert dramaturgiai fogás - egykori szerelmes fényképe a falon, elrontott játékvasút és mindaz, ami ezekből következik! -, ami az egész színpadi produkciót a konvencionális megfogalmazás felé irányítja.) Amikor mindezt elmondom, előtolakodik a kritikus kérdése: mennyire érthetünk egyet az újat kereső rendezői alkotásokkal? Nos, a Cseresznyéskert esetében hiányérzetem támadt. Nem annyira az elveszett hangulatok miatt, mint inkább azért, mert azokról a bizonyos konfliktusokról, amelyekkel Berényi Gábor a hangulatokat helyettesítette, hamarosan kiderült, hogy nem igazi drámai emberek összeütközései. Az olyanok, mint Ranyevszkaja, akik csendes lemondással mennek sorsuk elé, nem képviselhetnek drámai erőt, mert nem cselekednek. Körülöttük nem is bontakozik egységes drámai cselekmény. Csehov a maga „hőseiről" nem cselekménydrámákat írt, hanem köznapi történeteket, ahol észrevétlenül, drámaiatlanul megy tönkre az emberek élete. Nos, a köznapi történet drámai cselekménnyé formálása — Berényi bátor rendezői kísérlete - az alapanyag ellenállásába ütközött. Ami a szegedi Nemzeti Színház bemutatóját illeti, a sarkalatos kérdésre az sem adott pozitív választ: a derű és a tragikus végpattanásig feszült ellentéte — a rendezői vállalkozás minden érdekessége és újszerűsége mellett is - feloldhatatlan maradt.