Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 19. (1968)
1968 / 5. szám - Buda Ferenc: Péter (vers) - Buda Ferenc: Füvet csillagot virágzik (vers) - Buda Ferenc: Kincseket őrzök (vers)
Péter Gyalog indult, pusztaszélről, a szegénység szérűjéről. Jött kövek között töretlen, kötelek közt is kötetlen. Ágai máig erősek, zöld rügyekkel viselősek, ezüst nyárfaként fehéren nő a gyepsori gyökéren vénen is még egyre feljebb. Vall hitet a hamu helyett еду-darabban mindhalálig. Hetven éve fenn világít. BUDA FERENC Füvet csillagot virágzik Földet szórtunk koporsódra Lefeküdtél Berda Jóska Véredért száll füst-jutalom Dús nem lettél dalaidon Szidjon aki szégyen-rühös Szíve belsejéig büdös Tisztességre tör a kenyér Zöld a halál zöld a remény Sírod feketére ázik Füvet csillagot virágzik Féreg rághat nem gyalázat Örök fényesség a házad Igyunk az elment gólyákért Az itthon maradt szarkákért Vígkedvű feltámadásért Igyunk feleim egymásért! Kincseket őrzök KINCSEKET ŐRZÖK a szobasarokban: vén szerszámokat, használati eszközöket. Van, amelyiket úgy kaptam, többjüket azonban magam bányásztam elő poros padlászugból, kamaraszeglet homályából, korpaszagú zsákhalmok, gerendán függő avas lószerszámok alól, egértelefészkelte vén ládák fenekéről, cserepek, csorba köcsögök, kacatok közül. Ott ette őket - javarészt már kiszolgált, kelletlen holmit - a feledés meg az idő, évtizedek portakarója alatt, ahány rész-annyi darabban, hevertek némán, mint földdel teletömött szájú tetszhalottak. Porból-piszokból kivakarva, vakrozsdától megtakarítva sem rangosak: cifrázat nélkül, szerény és célszerű mivoltukban élnek velem egy fedél alatt, most már mint beszédes, jó ismerősök, nagy életű öreg barátaim, íratlan emlékei az idő üledékrétegeinek. Múltunk csöndes tanúiként vallanak munkáról, hétköznapokról, hivalkodás nélkül hordozzák az ember kezenyomát, hirdetik az alakítható anyag szépségét s a szellem találékonyságát. Puskák, páncélok, kardok, komor sisakok talán nagyobbat kiálthatnának arról, hogy voltak véresek és vulkánkitörések, népözönvizek és szabadító forgószelek, piros, zöld, sárga, fekete ünnepnapok, amikor zászlóval járt a halál a városok, völgyek, kőutak és vérivó patakok fölött, vas hernyók, acél-kukacok szaggatták a patyolat mezőt, apáink, bátyáink ott feküdtek, bakancsban, golyószóróval, géppisztolyosan, vérüktől csömörlött a föld - az én szerszámaim másról beszélnek: ők a zajtalan történelem tanúságtevői, nincs közük a halálhoz. Az emberről vallanak, aki nem kiált és nem lármáz, de teszi a dolgát hite és ereje szerint, aki nem a sírral köt szövetséget, hanem a Nappal, a Nap udvarában él és karjára gyűjti a bárányokat, esztendőt esztendőhöz ad, hisz az életreszületett, nem az ölésre, szólnak a halakról, teli emlőkről, szép mezőkről, termő szőlőtőkékről s a termőföld tiszteleteseiről ezek az egyszerű eszközök: a Szigony és a Szőlőmetsző, a Röpülő és a Rokka, a Kévekötő Fa és a Kéveoldó Kés. Szólnak a népről, amely gyökeret ver és gyümölcsöt terem.