Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 19. (1968)

1968 / 5. szám - Buda Ferenc: Péter (vers) - Buda Ferenc: Füvet csillagot virágzik (vers) - Buda Ferenc: Kincseket őrzök (vers)

Péter Gyalog indult, pusztaszélről, a szegénység szérűjéről. Jött kövek között töretlen, kötelek közt is kötetlen. Ágai máig erősek, zöld rügyekkel viselősek, ezüst nyárfaként fehéren nő a gyepsori gyökéren vénen is még egyre feljebb. Vall hitet a hamu helyett еду-darabban mindhalálig. Hetven éve fenn világít. BUDA FERENC Füvet csillagot virágzik Földet szórtunk koporsódra Lefeküdtél Berda Jóska Véredért száll füst-jutalom Dús nem lettél dalaidon Szidjon aki szégyen-rühös Szíve belsejéig büdös Tisztességre tör a kenyér Zöld a halál zöld a remény Sírod feketére ázik Füvet csillagot virágzik Féreg rághat nem gyalázat Örök fényesség a házad Igyunk az elment gólyákért Az itthon maradt szarkákért Vígkedvű feltámadásért Igyunk feleim egymásért!­­ Kincseket őrzök KINCSEKET ŐRZÖK a szobasarokban: vén szerszámokat, használati eszközöket. Van, amelyiket úgy kaptam, többjüket azonban magam bányásztam elő poros padlás­zugból, kamaraszeglet homályából, korpaszagú zsákhalmok, gerendán függő avas lószerszá­mok alól, egértelefészkelte vén ládák fenekéről, cserepek, csorba köcsögök, kacatok közül. Ott ette őket - javarészt már kiszolgált, kelletlen holmit - a feledés meg az idő, évtizedek portakarója alatt, ahány rész-annyi darabban, hevertek némán, mint földdel teletömött szájú tetszhalottak. Porból-piszokból kivakarva, vakrozsdától megtakarítva sem rangosak: cifrázat nélkül, szerény és célszerű mivoltukban élnek velem egy fedél alatt, most már mint beszédes, jó ismerősök, nagy­ életű öreg barátaim, íratlan emlékei az idő üledékrétegeinek. Múltunk csöndes tanúiként vallanak munkáról, hétköznapok­ról, hivalkodás nélkül hordozzák az ember kezenyomát, hirdetik az alakítható anyag szépségét s a szellem találékonyságát. Puskák, páncélok, kardok, komor sisakok talán nagyobbat kiálthatnának arról, hogy voltak véresek és vulkánkitörések, nép­özönvizek és szabadító forgószelek, piros, zöld, sárga, fekete ünnepnapok, amikor zászlóval járt a halál a városok, völgyek, kő­utak és vérivó patakok fölött, vas­ hernyók, acél-kukacok szaggatták a patyolat mezőt, apáink, bátyáink ott feküdtek, bakancsban, golyószóróval, géppisztoly­osan, vérüktől csömörlött a föld - az én szerszámaim másról beszélnek: ők a zajtalan történelem tanúságtevői, nincs közük a halálhoz. Az emberről vallanak, aki nem kiált és nem lármáz, de teszi a dolgát hite és ereje szerint, aki nem a sírral köt szö­vetséget, hanem a Nappal, a Nap udvarában él és karjára gyűjti a bárányokat, esztendőt esztendőhöz ad, hisz az életre­­született, nem az ölésre, szólnak a halakról, teli emlők­ről, szép mezőkről, termő szőlőtőkékről s a termőföld tiszteleteseiről ezek az egyszerű eszközök: a Szigony és a Szőlőmetsző, a Röpülő és a Rokka, a Kévekötő Fa és a Kéve­oldó Kés. Szólnak a népről, amely gyökeret ver és gyümölcsöt terem.

Next