Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 3. szám - AZ 50 ÉVFORDULÓ - Merényi László: Ady halálának korabeli visszhangja Debrecenben
Kálmán elnök és Kardos Albert titkár aláírásával az alábbi részvéttáviratot küldte az újonnan alakult és Adyt elnökéül választó Vörösmarty Akadémiának: „A debreceni Csokonai Kör nevében teljes szívvel osztozunk abban a mély gyászban, amely a magyar irodalmat és közelebbről a Vörösmarty Akadémiát érte Ady Endrének oly korai halálával. A gyászt és veszteséget annál inkább átérezzük, mivel az elhunyt nagy költőt hozzánk, Debrecenhez és a Csokonai Körhöz is szíves kötelékek fűzték. Pályája kezdetén itt bontakoztak ki írói szárnyai és később, mikor már magasan szárnyalt a magyar költészet birodalmában, leszállt a Csokonai Körbe is, hogy közvetlenül csodálhassuk röpülése erejét és élvezhessük színes pompáját. Siratjuk benne Csokonai leghívebb tisztelőjét, aki lelkileg magát egyenest a mi halhatatlan költőnktől, Csokonai Vitéz Mihálytól származtatta és aki körünk egyik hivatását, a Csokonai-kultuszt hatalmas költői erejével segítette és magasra lendítette." (Debreceni Független Újság, 1919. január 30.) Kardos Albert titkár már előző nap, január 29-én „Ady Endre és a Csokonai Kör" címmel írt cikket a Debreceni Független Újságba. Jellemző az Ady költészete iránt nagy érdeklődésre, hogy ez a meglehetősen terjedelmes írás napilapban kerülhetett nyilvánosságra - ilyen eseménydús forradalmi időkben! A cikk behatóan elemezte Ady pályáját és a Csokonai Körhöz való viszonyát, amely Kardos Albert szerint - annak ellenére, hogy az egyesület nem tette magáévá az új, modern irodalmi irányzatot -, eléggé „harmonikus volt". Miután vázolta Csokonai hatását Ady költészetére, fájdalommal állapította meg: „Betegségéről tudtam, de azért korántsem gondoltam, hogy Ady Endre az ő költő-elődjéhez, a nyíltan ősapának vallott Csokonaihoz abban is hasonlítani fog, hogy mindketten pályájuk közepén omlanak össze, hogy férfikoruk delén dőlnek a sírba .. A város szervezett munkássága sem feledkezett meg a nagy forradalmi költőről, a „véreim, magyar proletárok" hűséges harcostársáról. Debrecen szocialistái közül sokan ismerték Ady verseit, erőt merítve azokból a harcra. A helyi munkástanács a költő halála utáni napokban, február 1-én tartotta első ülését. Elnöke, Simon János, megnyitó beszéde valamennyi szervezett dolgozó érzését tolmácsolta: „Engedjék meg, hogy a mai ülésünkön elhangzó első szó a kegyelet, a fájdalom szava legyen, mert fájdalom tölti el minden szabadságszerető és szabadságért küzdő ember lelkét, amikor kegyelettel kell megemlékeznünk Ady Endréről, akit a kérlelhetetlen végzet elszólított az élők közül, nem engedte meg, hogy továbbra is lánglelkű apostola lehessen a szabadságnak. Az a szeretet, az a csodálat, mi övezte az élet, fájdalommá torzul a halállal szemben. Ezen kettős érzésből fakadjon lelkünkben a hálás emlékezés Ady Endrére." (Debreceni Újság, 1919. február 2.) A munkásság, az értelmiség, az egész magyar nép szeretete kísérte a nagy költőt utolsó útjára. Ezt kénytelen volt figyelembe venni a forradalomban megvert, de meg nem semmisített reakció is. Debrecenben is voltak olyan erők, amelyek gyűlölték Adyt, de emlékét a gyász napjaiban - a közhangulatra tekintettel - nyíltan gyalázni nem merték. A halott költő iránti ellenszenvüket a hallgatás leplébe burkolták. A nagybirtokosok lapja, a Hajdúföld, valamint a helyi klerikális jobboldali Vasárnap c. hetilap még a halál tényét sem közölték, nehogy le kelljen írniuk az általuk oly sokszor elátkozott nevet. A reakció suttogó hangjai azonban elvesztek az Ady iránti tisztelet megnyilatkozásainak tengerében. Kardos Albert szavai fejezték ki legjobban azt a véleményt, amelyet minden haladó ember vallott Debrecenben a nagy költőről: „Ady, a »halál rokona« immár a halál fia lett; ő, aki annyiszor szállt küzdelembe az enyészettel, aki szinte kacérkodott az elmúlással, most egy pusztító járvány áldozata lett. De költészete nem lehet az enyészeté, a fölött nem válhatik úrrá a halál. . . Ady Endre holtában is együtt fog élni a nemzet nagy költőivel, neve . .. együtt fog fent maradni Csokonaiéval, Vörösmartyéval, s többi jeleseinkével. .(Debreceni Független Újság, 1919. jan. 29.)