Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)

1969 / 4. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet)

századi „neo-strukturalista" rendszerezés sem vont vala le annak idején semmit a vi­rágok szépségéből, aligha kell azon bánkódnunk, hogy most nem a virágok, hanem a versek rendszerezésének, tipologizálásának, viviszekciójának kora érkezett el (a bo­tanikusok azóta már, továbbhaladva, komolyabb feladatok megoldásán fáradozhat­nak). E rendszerező s formalizáló kísérletek természetesen nem pótolják s nem teszik fölöslegessé a nagyműveltségű és gazdag érzékenységű kritikusok munkáját, akik a jövőben is nélkülözhetetlen kalauzai lesznek az olvasónak a versek birodalmában. Mások történetietlennek, sőt, történet-ellenesnek ítélik az újabb keletű módszere­ket. Ezeknek az ellenvetéseknek már több alapjuk van. Kétségtelen ugyanis, hogy an­nak idején, a tízes-húszas években az akkor hagyományosnak és egyeduralkodónak számító történeti szemlélet elleni lázadás szüksége és szándéka hívta javarészt életre e módszereket, s kétségtelen, hogy a kifejezetten strukturalista (- vagyis nem a Sza­bolcsi Miklós alkalmazta neo-strukturalista és kvantitatív -) módszereket még ma is sokan szigorú következetességgel kizárólag szinkron, vagyis a történeti folyamatot erőnek erejével figyelmen kívül hagyó vizsgálatoknál alkalmazzák. Kétségtelen az is, hogy e programszerűen szinkron vizsgálatok kapóra jöttek az utóbbi évtizedekben je­lentkező а-historikus és anti-historikus bölcseleti-világnézeti irányzatoknak, s így nem teljesen alaptalan az az aggodalom, hogy e módszerek nyakló nélküli importja meg­zavarhatja a nálunk folyó, kifejezetten történeti szemléletű kutatást. Kötetének zárótanulmányában Szabolcsi Miklós részletesen foglalkozik e veszéllyel, és meggyőzően mutatja ki azt, hogy a strukturalista, neo-strukturalista módszerek nem szükségszerűen történetiedének, sőt ellenkezőleg: eredményesen alkalmazhatók tör­téneti kutatásoknál is. Szabolcsi néhány igen jó példával szolgál. Kifejti, többek kö­zött, hogy a kutató egy bizonyos történeti folyamatról több egymást követő szinkron metszetet készít, majd a kutatás második lépéseként e szinkron struktúrák megfelelő pontjait összeköti, akkor igen pontosan, a hagyományos módszereknél esetleg ponto­sabban fölrajzolhatja a történeti fejlődésvonalakat. De meg is cserélhető a kutatás két fázisa: ebben az esetben nem keresztmetszetek, hanem hosszmetszetek készítésével kezdi a kutató egy adott történeti folyamat fölmérését, s hosszmetszeten itt az érten­dő, hogy felrajzolja egy mozzanat, mondjuk - egy művelődésszociológiai vizsgálat­nál - a kiadott könyvek számának, a színházi férőhelyek számának, a lakosság szá­mának, a jövedelmek alakulásának stb. görbéjét, majd ezek után metszi keresztbe, bizonyos időközönként, e grafikonokat s vizsgálja a görbék egymáshoz való viszo­nyának változó arányát, összefüggéseit, struktúráját. Az irodalom- és művészettörté­neten kívül már jóformán minden más történeti diszciplína végez, egyre nagyobb mértékben, ilyen jellegű történeti-strukturális méréseket. Az ellenvetések harmadik csoportja formalistának bélyegzi a strukturalista kutatáso­kat. Szabolcsi Miklós könyve szinte nem más - már ha e módszertani vita aspektusá­ból mérlegeljük -, mint ennek az ellenvetésnek s legalábbis részben tévhitnek a cá­folata. Elhatárolja magát azoktól a strukturalista teoretikusoktól, akik a forma-tarta­lom ellentétének illetve különállásának már puszta fölvetését is elítélik, s a műalkotá­son belül mindent „strukturált anyagnak", vagy „kifejező formának", „jelentéssel teljes formának" tekintenek, - és azon fáradozik, hogy a forma és tartalom sajátos egységét (nem azonosságát!) és gazdag belső összefüggéseit megkeresse. - E munká­hoz, elemezendő példaként József Attila Eszmélet című versét választotta. Kötetének felépítése a következő: Az első hat tejezetben, mint már említettük, elsősorban kvantitatív-statisztikai mód­szerekkel fölméri a vers nyelvi anyagát: hangtani (1. fejezet), szótani és mondattani (2. fejezet), lexikai (3. fejezet), verstani (4. fejezet), nyelvtani (5. fejezet) és poétikai (6. fejezet) szerkezetét, sajátosságait. Nem teljesen „formális" és nem teljesen „szink ron" már itt sem az elemzés. Nem formális, mert a funkcionális stilisztika eszközei­vel már itt rendszeresen értelmezi a számszerű fölmérés eredményeit, vagyis igyekszik meghatározni, (- néha a kelleténél talán közvetlenebb átkötéssel -) hogy mi a hatása, jelentése, funkciója a vers egészében a különböző hangtani, mondattani és más mozza­natoknak. S nem is pusztán szinkron, mert a József Attila vers számszerű eredményeit.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék