Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 7. szám - KÖNYVEK KÖZT - Fülöp László: Jókai Anna két könyvéről
sággal teremt, mennyire önálló a hangja, saját a látásmódja, kidolgozott az elbeszéléstechnikája, stílusa, és ráadásul anélkül, hogy holmi görcsös igyekezettel törekedne a különködésre, erőltetne valami rossz modernséget, hajszolná az úgynevezett „újszerűt", „kísérleteit", „izgalmasat". A látszatérdekességet, tartalmiságot elkerülő és magából kivető érettség látványa hangolta tehát a kritikákat - érthetően - méltatóra, elemzőre, dicsérőre. És persze mindaz, ami ezt az érett jelentkezést fedezi, tartalommal tölti meg: a kiforrott egyéniség, az életismeret, a tapasztalatok gazdagsága, a gondolkodói képesség, a kimondás határozottsága és bátorsága, a lényeges emberi ügyek őszinte felfedezése és a változtatni akarás, az életalakítás etikus szenvedélye. Ezek az értékek - képességek és szándékok - nyilatkoznak Jókai Anna majdnem egyszerre kiadott könyveiben szokatlan-meglepő érettséggel. Úgy véljük, e megérdemelt sikerben komoly része van egy igen példázatos erénynek, amit manapság igazán nem árt az írójelöltek figyelmébe ajánlani. Szerkesztőségek a megmondhatói, hogy lírában-prózában milyen veszedelmes méretekre duzzadt a „termelés", s bizony a dilettáns grafománia tünetei inkább szaporodnak, mint az önfegyelem, az alkotói szigor, az értéktudat szép példái. Ilyenkor talán érdemes hivatkozni e fiatal író vallomásaiból ismert tényre, miszerint csak akkor mert a nyilvánosság előtt mutatkozni, amikor a - nem gyötrelem nélküli - próbálkozások után úgy érezte, rátalált saját hangjára; a számára lényegesről kezdett beszélni - s olyképp, hogy az eredmény már nem perelt a szándékkal. Regénye és novelláskötete kétségkívül ebbbe a szakaszba tartozik. Mindkettő igazi epikus értékeket csillogtat. Nem felülmúlhatatlan teljesítmények, természetesen nem is hibátlanok - ha mércénket, mint a nagyrabecsült alkotók esetében mindig, magasra helyezzük -, de abban bizonyosak vagyunk, hogy mai prózánk mezőnyében helyük előkelő. A különös című regény igen éles rajzolatú kép egy megdöbbentő valóságszeletről, alapos ismeretet jelző - s élményi erejű - látlelet, kíméletlen beszédű kórrajz, szinte a dokumentum erejével hökkentő hiteles beszámoló egy helyhez is rögzített - mély gyökerű - életformáról, az emberi létezés alá zuhant sorsok elborzasztó kiúttalanságáról. A sűrített modell egyetlen józsefvárosi család, melyet a végső széthullás sok reményt igazán nem villantó „pillanatában" rajzol meg az író, a lehangoló kifejlett eseményeit ábrázolva. Elrekedt sorsok, alternatívák nélküli életek tenyészete ez a világ, melyben eleve elfulladt az esetleges szándék is, az akarat lehorgad. A vegetatív létezés legalsó fokán tengődnek itt az emberek, kétségbeejtően kallódnak, vergődnek az ördögi körben, lehúzza őket a tehetetlenségi erő. Kárhozott, megbénult alakok, beléjük szívódott a messzibb eredetű életmód minden szörnyűsége. A személyiség kiüresedett, ellényegtelenedett és talán helyrehozhatatlanul deformálódott. Igazi - méltóan emberi - cselekvésre senki sem képes, az értelmes tett itt ismeretlen, ehelyett brutális gesztusok, torz indulatok, tehetetlen dühök és ostoba illúziók, primitíven érzelmes ábrándok keverednek össze a mindennapok sivárságában megformálódott riasztó magatartásokban. A teljesen hamis, egészen rossz végletek az öntudat hiányát kiáltják. Akadnának a szinte jelképpé növő „Házból", „fészekből" menekülők, ám jó utat választani s az irányhoz igazodva következetesen végigjárni - ehhez nincs bátorságuk és önismeretük. Ez a hangsúlyos motívum (mely különösen a zárójelenetben az egész regényt bevilágító értelmet nyer) az ábrázolt világban a meghatározottságot emeli törvénnyé. Ebben a körben - sugallja a mű - nincs „megváltás". A „4447" olyan képződmény, mely nem érdemel izgalmat és kíméletet. Jókai Anna ezért kegyetlen a kórrajzban, módszere ezért sebészi. Regénye nagy erejű tanúskodás, s a hitelességet - apróbb motivációs fogyatékosságokat nem tekintve - magas művésziséggel, igazi epikus erővel sikerült megteremtenie. Az említett éles rajzolat a kötél nélkül legjobb novelláira is jellemző. Ezek a nehézsűrű anyagba markoló, oly lényeges és bonyolult emberi ügyekről beszélő írások (Elfekvő, Kötél nélkül, Utolsó fokozat, Közös út, Hepiend, Általános foglalkoztató) ugyanazt a változtatni akaró szenvedélyt, etikus komolyságot és jójelű nyugtalanságot sugározzák, mint a 4441. Kemény, gondolatilag is igényesen megalapozott, szenvedéllyel kérdező és válaszoló alkotások. Kiváló tulajdonságuk, hogy nyugtalanítani tud-