Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 21. (1970)
1970 / 4. szám - Ablonczy László: A Debreceni Csokonai Színház 1920-1944 között
azt a sziklaszilárd várat, amelyen a pokol kapui sem vehetnek diadalt." Nincsen meg azonban a fundamentum, nem csoda hát, ha rövid másfél év alatt már össze is dől a vár. 1922-ben éri Kardosst az első nagyobb pénzügyi megrázkódtatás. Ekkor még radikális intézkedésekhez folyamodott, amelyet soha többé nem tett: október 2. és 5. között bezáratta a színházat, mondván, vagy kultúrbotrány lesz, vagy pénz. A város kénytelen volt engedni, és árammal meg fával kisegítette a színházat. A továbbiakban Kardoss már nagyobb türelemmel, kisebb indulatokkal igazgatja a színházat, s nem figyel annyira a kultúra szellemformáló erejére sem. 1925 telére ismét megsokasodnak Kardoss gondjai, s a korábbi évek kérelmét ismétli meg, hogy kifuthasson a bajból. Mindenekelőtt a vigalmi adó elengedését kéri, amely a jegyek után kivetett 16%-os tanácsi adó volt. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyarországi színházak közül a Csokonai Színházra hárult a legnagyobb vigalmi adókötelezettség. (A tűzifát és a villanyvilágítást is ingyen kérte Kardoss, mint ahogy a jó békeévekben, 1914 előtt ez volt a gyakorlat.) Az 1925-ös bajok megállapítására vizsgálatot indít a tanács. Néhány határozatból, viták jegyzőkönyvi anyagából következtethetünk némelyest a színházi előadások színvonalára. A kritikák ugyanis jobbára elnézően szóltak a bemutatókról, de a tanácstagok indulatainak sok esetben hitelt adhatunk, így pl. a bizottsági megállapításban szerepel, hogy az énekes személyzet: „ ... nem tudja nyújtani azt, amit egy ilyen nagy város színházlátogató közönsége megkívánhat." Ugyanez év tavaszán születik meg az ún. Memorandum is, amely a Csokonai Színház válságával foglalkozik. Kifogásolja, hogy mértéktelenül sok az operettelőadás, s hogy a „beígért munkáselőadások teljesen elmaradnak". Mindegyik vádpont igaz. Ezenkívül a Memorandum tiltakozik, hogy Kardoss mozibérleményt kapjon színházi helyzetének könnyítésére. A debreceni Városi Tanács éveken át feliratban javasolta a kultuszminiszternek, hogy a vidéki színházak anyagi csődjén enyhítsenek mozibérlemények kiadásával. A kultuszminiszter többszöri sürgetésre sem méltatta válaszra az indítványt. Végül Debrecenben olyan megállapodás jött létre a tanács és a mozitulajdonosok között, hogy önkéntes pénzadománnyal segítik Kardoss színházát. De rövid időn belül abbamaradt a kezdeményezés, mert nemcsak a színházra, de a mozitulajdonosokra is rossz idők jártak. Az újabb és újabb bajok alkalmával a lehetőségekhez mérten mindig segít a tanács. Amint sokasodnak a gondok, úgy ad egyre több segélyt, nem egyszer elengedik Kardoss tartozásait, tüzelőben, villanyszolgáltatásban ad kedvezményeket, s a nem közvetlenül színházi személyzet fizetését is magára vállalja. Csak egyről nem akar hallani: a színház városi kézbe való átvételéről. Pedig ez lehetne az egyetlen út a konszolidációhoz. Évenként 15-20, sőt 30 ezer pengő Kardoss deficitje. Nemcsak Debrecen, de az egész vidéki színészet csődjéről van már szó, nem véletlen, hogy a fővárosi sajtóban is egyre többet beszélnek a tarthatatlan állapotról. Csak Kodolányi Jánost hívjuk tanútételre, aki a Nyugat 1930-as évfolyamában (II. 879-880. 1.) beszámol debreceni tapasztalatairól. Kodolányi pontosan látja a helyzetet: „...a tisztviselők egy kis része, a kereskedők, a tanárok egy kis rétege az, amely bekapcsolódik a színház életébe, s élvezi, amit a budapesti internacionális kommerszdarabok nyújtanak." Majd felteszi a kérdést: „S az ipari munkásság? Igen, a munkások valóban messze vannak ettől a témakörtől, mert hiszen az ő számukra nem hoz és nem ad semmit." Valóban igaz, amit a közöny okáról ír Kodolányi: „Hiába kerül tehát a debreceni színházban a legdrágább hely két pengő ötven fillérbe - mozihelyár -, a bennszülött lakosságnak a színház nem életszükséglete, nem fejezi ki az ő életét." Majd így folytatja: „Volnának azután valóban magyar s a nép sorsközösségével több-kevesebb kapcsolatot tartó írók, s darabok, ámde, ha ezeket hozza színre a vidéki direktor, a siker úgyszólván kilátástalan, mert a vidéki város vékony internacionális rétege feledni akar, narkotikumot akar, a bennszülött lakosság pedig nem nevelődött rá arra, hogy a színházban keresse a maga vágyainak kifejeződését — mert hiszen időtlen idők óta nem is találja meg." A nagyon pontos látlelethez tegyük hozzá, hogy a színház viszonylag olcsó helyárait sem tudta volna rendszeresen fizetni a munkásság , ha Kardoss egyáltalában kereste volna velük a kapcsolatot. Bizonyára a másfél hónapos Tanácsköztársaság hatására, Kardoss programjában sohasem szerepeltek kedvezményes munkáselőadások, csupán egyetlen egyszer hirdetett ilyet, már direktorságának haldokló óráiban, 1936. április 17-ére a Bánk bánt. Kodolányi a színház városi kezelését javasolja, de a Városi Tanácsnak mégsem ért olyan sokat a Csokonai Színház. Nyíltan ezt nem mondták ki, de a kérelmek-határozatok labdajátékában ez kimondatlanul benne rejtezett. A helyzet mentésére kitervelik még a Színpártoló Egyesületet is! Maga a jó rokon és polgármester, Vásáry István jár legelöl. Havi 1 pengő ellenében kedvez-