Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 22. (1971)

1971 / 8. szám - KÖNYVEK KÖZÖTT - Horpácsi Sándor: Bor Ambrus: Genezáret

Bor Ambrus: A jó novella olyan, mint a sebész kése: éles, célratörő, telibe talál. Csak akkora sebet ejt, amekkora a beteg góc feltárásához és eltávolításához feltétlenül szükséges. Bor Ambrus novelláiról szólva ez azt jelenti, hogy a lehető legmértéktartóbb stiláris és kompozíciós eszközökkel tör a lényegre, fel­tárni az esetet és az olvasóból provokálni ki a „megoldást”. Novellapoénjai — oly rit­ka ez az újabb elbeszéléstermésben! - szel­lemesek, de nem látványosak. Kritikusai már elmondták róla, hogy „szürkét rajzol a szürkére". Ez — esetünkben­­ nem elma­rasztalást jelent. Nem is pontos ez így, mert Bor Ambrus novellái nem festmények - in­kább rajzok. A grafikus eszköze pedig a tus és a ceruza. A rajz minősége a művész sze­métől, a vonalak élességétől függ. Témái adottak: a háború, az ötvenes évek embert nyomorító igazságtalanságai, a be­tegség, a nagyvárosi értelmiség szürke hét­köznapjai. Mind-mind átélt élmény. Bár Ambrus következetesen ragaszkodik hozzá­juk. Riport-regénye (Fejezetek a fiúért) csak látszólagosan kitérő, mert módszere ab­ban is a novellákon érlelt mikro-realizmus. Egyetlen szemsugárba fogja be a választott tárgyat, élesen megrajzolja a kontúrokat. Ez a módszer nem tűri a fecsegést, a részletező leírást vagy a kacskaringós cselekményt. Legtöbbször nincs is­­ a hagyományos érte­lemben vett - cselekmény. Az Ablakból cí­mű írás pl. „arról szól", hogy mi zavarja meg Altert (az írót?) a munkájában. Hango­kat hall az utcáról, ezek a hangok kizökken­tik a gondolatmenetéből, kikönyököl az ab­lakba és távcsövön keresi a hang forrását. Egy nő sír, üvölt, nyüszít, hörög, vonaglik a kórház kapujánál. Szenved. Valakiért, valaki miatt. Alter isme­ri a szenvedést, a testit is, volt már lakója a kórháznak. Nézi a nőt. Az emberek meg­torpannak a hangra, aztán közönyösen to­vábbmennek. Mit is tehetnének (?). Később a hang megszűnik, a nő kifáradt, eltikkadt. Altert azonban nem hagyja nyugton az ájult, kínba torzult nő képe. Nem ez a kötet leg­jobb írása, de talán a legjellemzőbb. A mik­rovilág, a belső és a külső viszonyát sike­rül érdekesen megragadnia Bor Ambrusnak: a modern ember egyik szorongó, megdöb­bentő élményét. Azt, hogy egyedül vagyunk, a mások szenvedése legfeljebb látvány, kel­lemetlen, zavaró mozzanat. De kizökkent, fel is kavar. Ez már a plusz, a kompozíció sugallja, ez az író szándéka és mondaniva­lója. Torpanjunk meg, hajoljunk le az ab­lakból. Legalább gesztust tegyünk, ne men­jünk közönyösen tovább. Minden írásának erős morális töltése van, anélkül hogy didaktikusan nevelni vagy száj­­barágni akarna. És ha mégse mennénk Mu­­ranóba? — kérdezi az asszony Velencében (ez a novella címe is). „Jól szituáltak. Több éves házasok, józanok, beosztok, szorgalma­sak. Dolgoztak, gyűjtöttek lakásra, bútorra, utazásra. Gyerek nincs - nem fért be a terv­be. Most utaznak. Itália, múzeumok, temp­lomok. Beosztva, napra, fillérre. Ki kell használni minden percet, minden lílát. De Velencében az asszony fellázad. Hova gyűjt­senek még?! Élményt, tárgyakat, tudást. La­zítani szeretne, természetesen, fiatalosan é­l­­­n­i, mint a házasságuk elején. Idézni kell a befejezést: „Járókelő nem figyelt rájuk. Olaszok közt nem feltűnő, ha egy férfi cibál egy nőt. Nem feltűnő a veszekedés. Egy si­koltozó nő se az. Majd kisikoltozza magát. Majd elmennek." Szikár, kopogó tőmonda­tok. A tragédiáké. De idézhetnénk a címadó novellát is. Balaton, kempingtábor, fiatalok. Nyár, napfény, víz. Fürdés, napozás, ivászat, üvöltések, kínban fogant kötelező szerelmek. Szerelmek? „nem Genezárez a Balaton, édes­apám" — mondja az egyik fiú. 4-5 napi is­merkedés után „illik" eljutni az ágyig. Ilyenkor mi van? — dünnyögte. - Én kér­dem. Nem, nem látszott a szemében semmi. A fiú felüvöltött: - Ez egy Telep. Érted?!" Lehetne másképp is? Kin múlik? Talán azo­kon az apákon, akik keményebb élményeken nevelődtek? Mint pl. a Fénypontok, szerda hőse, aki a tengerparton találkozik a val­lató tiszttel. Ötvenben találkoztak utoljá­ra.. . vagy a vidéki kistisztviselő, akit csak­nem bebörtönöztek 2 ka ocsú miatt (Huszon­négy férce)? Bár Ambrus nem ad választ. Az esetet adja, a tünetet, a történelmit, tár­sadalmit, lélektanit. Azt teszi, amit az író tehet, amit tennie kell: felmutatja az em­bert az időben. (Magvető) HORPÁCSI SÁNDOR

Next