Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 1. szám - A 150 ÉVE SZÜLETETT PETŐFIRE EMLÉKEZÜNK - Boda István: Az évforduló margójára
annyi tartalékanyaggal, amely a köznapi gravitáción könnyedén fölülemelkedik, de az is bizonyos, hogy ezt a tartalékanyagot ki kell egészítenie, fel kell töltenie azokkal a sűrített energiahordozókkal is, amelyeket az ösztön készletéhez csakis a tudatos felkészülés biztosít. Utólag tudjuk , tanúi lehettünk: Petőfi születése óta a tudományos világkép milyen óriásit változott. A felfedezések minőségi robbanása indította el azt a láncreakciót, amelynek felén - vagy csak harmadán - olyan szenzációkat csodálhatunk, ami valaha elképzelhetetlen volt. Csodálatunkból viszont mit se von le, ha ezekhez a tudományos sikerekhez újból hozzátesszük: egyik nem él meg a másik nélkül, az utóbbi testépítkezésében ott emelkednek az előbbi csírái. Petőfi költészete több mint egy évszázaddal ezelőtt már egymaga tudta a poézis minden időkre érvényes csodáját. Volt egy egyszerű titka az ő eredményének: abból építette fel a maga költői atommáglyáját, amelynek felezési és sugárzási ideje valójában a végtelennel egyenlő: a nép életéből, sorsából, epicentrumába rejtve személyes jelenlétét, hogy a közös erőforrásból aztán állandóan táplálkozhassanak a teret és időt összekötő távvezetékek. 2. Petőfi modernségéhez azonban némi érveléssel tegyünk még hozzá valamit. A mai sznobizmus nem egyszer azzal szokta fölényét fitogtatni, hogy például Petőfi verselése túlságosan is áttetsző, variánsaiban aligha fedezhetők fel azok az izgalmak, amelyek a mai költészet modelljéül szolgálhatnának. Fanyalognak kristályos szerkesztésén, stílusának plebejus érthetőségén. Meggyőződésem, hogy a modernség nemcsak formai motívum. Bár roppant szerepe van mesterségünk fazonjának, valójában azonban mégiscsak a tartalom szövetéből szabjuk az egyéniségünkhöz illő műfajokat. Petőfi, ha valamiben, hát ebben nem alkudott. Volt olyan és annyi mondanivalója, hogy abból a formák gazdagsága is kitellett. S ha nyersen mondhatnék valamit, hát ezt mondanám: Petőfi tudott verselni. Nála a költészet költészet volt, s költészetének formai értékei aligha szorulnának valami esztétikai utánvasalásra. Nemcsak a gondolatot és az élményt élte át magában, a formák megannyi sziporkája is szinte benne volt a vérképletében, az idegrendszerében. Ha az ösztönössége gyémánt volt, a tudatossága annál is keményebb. Ezért nincsenek írásaiban félrakarcolások, s így a remekmű a tartalom és a forma egysége. Az egyes versekben is, meg az életmű egészében is. De közelítsük ezt az életmű igazságában. Melyikünk merné tagadni, hogy a kor, amelyben benne élünk, eleve determinál. Politikai, társadalmi és gazdasági kérdései, ha akarjuk, ha nem, mindennapos élmény-eledel. Fogyasztanunk kell, s nemcsak a biológiai, de a szellemi kalóriák is ebből termelődnek. Embere tehát tehetsége - válogatja, hogy kinek-kinek mennyi a szükséges mennyiség. Tudjuk, hogy Petőfi mennyit és milyen mértékben fogyasztott. De: ez az energia, amely őt hevítette, egy nemzetet tudott megmozgatni, s ami még fontosabb: egy nemzetet tudott arra döbbenteni, hogy a népnek milyen igényei és szükségletei vannak. Utaljak a tanulságra? Ady, József Attila, Illyés Gyula tudták, hogy miben van Petőfi modernsége. S tudjuk mi is, őt is és korunkat is vállalva. Tudjuk, hogy a modernség a nép szellemi igényének egészét kifejezve modernség, anélkül kifulladás, anélkül divatos szellemi konfekció. Petőfi költői világa a formák felől közelítve is ugyanolyan zseniális, mint születése pillanatában. Képei, hasonlatai, metaforái, rímei tündökletesek és kivételesek. Rajtuk van a zseni kézmozdulata, az alkotói lelemény pazar végtelensége. A mosoly, a könnyedség, a komorság, a tragikum. Csak egy példát a sok közül. Csatában című verse ilyen, szinte már-már a XX. század festészetének különös színanyagát idézve indul: A földön is harag. Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog!