Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Kiss Dénes: Levél Csokonai életéről és haláláról
KISS DÉNES Levél Csokonai életéről és haláláról Szíves kérésükre, a Csokonai-évfordulóval kapcsolatban, ezúton válaszolok. Több dolog összejátszása folytán döntöttem úgy, hogy a levélformát választom. Talán ez a mód jobban ösztökél az őszinteségre s talán illik az alkalomhoz és az alkalmisághoz egyaránt. (Valami hasonló levelet amúgy is kellett volna írnom, ha másnak nem, magamnak.) Éjjel fél kettő van, amikor e sorokat írom, éppen szíves felhívásuk tiszta oldalára. Várom, hogy június harmadikára virradjon a nap. A színhely, Keszthely öreg szállodájának egyik szobája. Nem messze tőlem, kint az utcai falon emléktábla. Megilletődötten olvastam el. Nem szó szerint idézem: E falak között száll meg 1798-ban Csokonai Vitéz Mihály, nagy magyar költő ... Igen, emléktáblákat még tudunk csináltatni. Amikor fölhajtottam a paplant, két kis fekete bogár lapult a lepedő fehérjén, bepöccintettem őket. Nem is lepődtem meg nagyon. Valamiképpen illettek a több, mint két évszázadot megért falakhoz. A szállodát már Csokonai idejében Amazonnak hívták. Idős hölgy már ez az amazon. Úgy tudom, 1945 után, egészen a legutóbbi évekig, Szabadság Szálló volt a neve. Ez az elnevezés sem fiatalította, viszont az jutott eszembe, hogy az ilyen és hasonló „keresztelők" ártanak e szép fogalomnak. Ha nem vigyázunk, ráncos, vén amazonná öregítik és már nem is gondolunk rá - különösen, ha hasonló intézményeken tűnik a szemünkbe! - mit jelentett e szó hajdani, üde fiatalságában. Tisztelt Szerkesztőség! Önök talán most azt hiszik, hogy eltértem a tárgytól. Én tudom, hogy e kis kalandozás is ide tartozik. Ugyanis a könyvheti fáradalmak már régen álomba süllyesztettek volna - nem azért, mintha annyira kimerültem volna a szereplésben -, a tehetetlenség mérge „ütött" le valójában. Azt tapasztaltam, hogy több helyen, akiknek kellett volna, oda se figyeltek a könyvhétre. Akadt olyan községi vezető, aki akkor indult vadászni, amikor a találkozóra érkeztünk. A legtöbb helyen a tanítók, tanárok nem jöttek el. Egyetlen kivételt tudok, Gyenesdiást. Alig tudtunk visszakeveredni Keszthelyre Bécsi Jánossal, a Városi Könyvtár igazgatójával. Őt is elfárasztotta a hiábavaló szervezés tudata. Még „szerencse", hogy azon az estén a művelődési ház függetlenített igazgatója — lehet vagy húszéves - megjegyezte: „Lehetne persze erről még sokat dumálni. . ." Anyanyelvünk szépségeiről beszélgettünk. Már ott eszembe villant, hogy Csokonai mennyire szerette nyelvünket és mennyire nem szerette, az akkor elnyomást is jelképező latin és német nyelvet. Ez tehát nem nyelvészeti előítélet, hanem politikai tiltakozás volt! . . . Dehát csak elalszom ezen a szombat éjszakán, ha hagynak. De nem hagytak! Egy emelettel lentebb, az utcán iszonyatos zajt csapott a helyi vagy környéki? — részeg, aranyifjúság. (Másnap láthattam, hogy az emléktábla környékén is nyomokat hagyott a mértéktelen alkoholfogyasztás a fal tövénél.) Már tizenegy órától tartott a ricsaj, s kénytelen voltam hallgatni az éktelen kiabálást, szitkozódást, káromkodást a Helikon városának csillagai alatt. Nemcsak duhajkodtak, hanem üvöltöttek. Záporoztak a trágárabbnál trágárabb kifejezések, természetesen a gátlástalanság legnagyobb hangerejével. (Másnap, amikor erről beszéltem, azt a választ kaptam, sajnos ez itt szokás . . .) Eszembe jutottak a fiatalember szavai: „Lehetne még erről sokat dumálni. . ." Annak idején, Csokonai Amazonjához sem illettek ezek a szavak, ahogy nem illettek az öreg szálloda korábbi nevéhez sem. A földszinten zenés étterem és eszpresszó ontotta szüntelenül, hányta a város főutcájára a részeg fiatalokat. (A legszívesebben az „okádta" kifejezést használtam volna.)