Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)

1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Kiss Tamás: Komáromi előjáték (regényrészlet)

- Csakhogy Csokonai magyar költő. Külországban fejedelmi udvarokban élnek az ilyenek, és hercegkisasszonyok hallgatják szavukat. Nem csinos külsejüket nézik, ha­nem azt, hogy poéták. De neki még királya sincsen. Tudod te, hogy milyen nagy tisz­tesség vele egy fedél alatt is lakni? - Hercegkisasszonyok . . . hűha! - biggyesztette el a száját a rektorné. - Ugyan, ki­nek lenne kedve, uram bocsá' az ő fizimiskáján csudálkozni? - Hosszú haj, rövid ész, tubarózsám - fogta le Kováts kis felesége kezét. Ez a két kéz egyébként jó volt és serény. Ma reggel is kicsempészte a Mihály dolmá­nyát, fehérneműjét, s mire az felébredt, itt is, ott is megtatarozta. Tegnap még kilógott a kezelője, ma már nem lóg ki, gomb is van rajta. De az ilyet ő észre sem veszi. Csak tréfál, mélázik, mintha nem is e világban élne. S ezt már lassan Samu is eltanulja tőle. A korhelykedést. Melegen sütött a délelőtti nap, mintha tavasz közelednék. A rektorné megnyitotta a párás konyhaablakot, mikor savanyúra eresztette a vetrecét. Különös kocsizajra lett figyelmes. A zaj csendesedett, majd megállt, mintha az ispán könnyű homokfutója len­ne, ha olykor délután beruccan egy kis ferblire. De mi oka lehet ennek a délelőtti látogatásnak, hisz ura még iskolai leckén van, Mihály még most kászálódik az ágyból. Ahogy kitekint, látja ám, hogy ugyancsak módos fekete hintó állott meg a kapuban, a bakról zsinóros-dolmányos hajdú hámlik ki a subájából. Leugrik s a tornácon át egyenesen befelé tart, s szól is, ahogy őt megpillantja: - Csokonai Mihály patvarista urat keresem. - Mi járatban? - kérdezi meglepetten, mert semmi kétség, hogy ezt az ő vendégüket a vármegye keresteti. A hajdú megköszörülte a torkát. - Tekintetes Laky Bálint szolgabíró úr tisztelteti Csokonai patvarista urat. Azt üzeni, hogy feltétlenül elvárja a ma esti vacsorára. Kováts Samu szintén látta a hintót megállni, abbahagyta a leckét és azonnal itthon termett. Mihály a szobájában nólákat lapozgatott s valami régi nótát cicorázott a he­gedűn, mikor hallja a hírt. Mintha álomból kelne, a homlokára üt: - Ma van Bálint napja, majd hogy elfelejtkeztem róla. - Elmondja, hogy ígéret köti őt a komáromi útra, baráti kötelezettség a szolgabíró úrhoz, aki - milyen szép dolog tőle -, elküldte érte a hintáját is. - Nincs más hátra, menni kell - mondta méltósággal nézve a hüledező rektorné tekintetébe. A széktámláról fölemelte a kopottas dolmányt. Kovátsné odalibbent és kikapta a kezéből. - Hogyisne Csokonai uram, patvarista úr, ilyennel nem tiszteleghet ám a várme­gyén , s már hozta is a tisztaszoba szekrényéből az órára már szűkecske zsinóros dolmányt. Mire felöltöztették barátjukat, az már egészen olyan volt, mint valami friss­­sütetű turista. Kovátsné oly büszkén nézett rá, mintha örülne is, sajnálná is, hogy el kell mennie. Kinn ragyogott a nap, a házeresz is megcsordult. Samu subát adott rá, jó meleget, s búcsúzóul odakiáltotta: - Vissza gyere még a jégen! - Még a jégen! - intett vissza, ahogy a szép fekete hintó könnyedén ringott végig a göcsörtös bicskei utcán. Kovátsné hümmögve szólt maga elé: - Ej, ez a vetrece . . . Pedig hogy szerette a savanykás vetrecét - és magára húzta a konyhaajtót. A vendég, mintha a tavaszba futna a két szilaj pejlóval, szívét remények csiklandoz­zák. Tatán abrakoltak, s maguk is megebédeltek a kocsmában. Mire Szőnybe értek, már fejében volt a Bálint-napi köszöntő vers is. Komárom nem nagy város, de gazdag. Ott laknak a talpas kalmárok, a hajóépítő szuperek. Csizmadiák, fésűsök, szappano­sok, harisnyaszövők messze földön híresek munkájukról. Szép a komáromi tulipános láda is, ezüst meg arany van benne. Alkonyodott, mikor messziről feltűnt a város kékes, párás panorámája, középen egy zömök, magas torony, a kálvinistáké, amarra az a kettős, a katolikusoké, hátul a rác templomé, rajta, mintha színarany volna a

Next