Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Kiss Tamás: Komáromi előjáték (regényrészlet)
- Csakhogy Csokonai magyar költő. Külországban fejedelmi udvarokban élnek az ilyenek, és hercegkisasszonyok hallgatják szavukat. Nem csinos külsejüket nézik, hanem azt, hogy poéták. De neki még királya sincsen. Tudod te, hogy milyen nagy tisztesség vele egy fedél alatt is lakni? - Hercegkisasszonyok . . . hűha! - biggyesztette el a száját a rektorné. - Ugyan, kinek lenne kedve, uram bocsá' az ő fizimiskáján csudálkozni? - Hosszú haj, rövid ész, tubarózsám - fogta le Kováts kis felesége kezét. Ez a két kéz egyébként jó volt és serény. Ma reggel is kicsempészte a Mihály dolmányát, fehérneműjét, s mire az felébredt, itt is, ott is megtatarozta. Tegnap még kilógott a kezelője, ma már nem lóg ki, gomb is van rajta. De az ilyet ő észre sem veszi. Csak tréfál, mélázik, mintha nem is e világban élne. S ezt már lassan Samu is eltanulja tőle. A korhelykedést. Melegen sütött a délelőtti nap, mintha tavasz közelednék. A rektorné megnyitotta a párás konyhaablakot, mikor savanyúra eresztette a vetrecét. Különös kocsizajra lett figyelmes. A zaj csendesedett, majd megállt, mintha az ispán könnyű homokfutója lenne, ha olykor délután beruccan egy kis ferblire. De mi oka lehet ennek a délelőtti látogatásnak, hisz ura még iskolai leckén van, Mihály még most kászálódik az ágyból. Ahogy kitekint, látja ám, hogy ugyancsak módos fekete hintó állott meg a kapuban, a bakról zsinóros-dolmányos hajdú hámlik ki a subájából. Leugrik s a tornácon át egyenesen befelé tart, s szól is, ahogy őt megpillantja: - Csokonai Mihály patvarista urat keresem. - Mi járatban? - kérdezi meglepetten, mert semmi kétség, hogy ezt az ő vendégüket a vármegye keresteti. A hajdú megköszörülte a torkát. - Tekintetes Laky Bálint szolgabíró úr tisztelteti Csokonai patvarista urat. Azt üzeni, hogy feltétlenül elvárja a ma esti vacsorára. Kováts Samu szintén látta a hintót megállni, abbahagyta a leckét és azonnal itthon termett. Mihály a szobájában nólákat lapozgatott s valami régi nótát cicorázott a hegedűn, mikor hallja a hírt. Mintha álomból kelne, a homlokára üt: - Ma van Bálint napja, majd hogy elfelejtkeztem róla. - Elmondja, hogy ígéret köti őt a komáromi útra, baráti kötelezettség a szolgabíró úrhoz, aki - milyen szép dolog tőle -, elküldte érte a hintáját is. - Nincs más hátra, menni kell - mondta méltósággal nézve a hüledező rektorné tekintetébe. A széktámláról fölemelte a kopottas dolmányt. Kovátsné odalibbent és kikapta a kezéből. - Hogyisne Csokonai uram, patvarista úr, ilyennel nem tiszteleghet ám a vármegyén , s már hozta is a tisztaszoba szekrényéből az órára már szűkecske zsinóros dolmányt. Mire felöltöztették barátjukat, az már egészen olyan volt, mint valami frisssütetű turista. Kovátsné oly büszkén nézett rá, mintha örülne is, sajnálná is, hogy el kell mennie. Kinn ragyogott a nap, a házeresz is megcsordult. Samu subát adott rá, jó meleget, s búcsúzóul odakiáltotta: - Vissza gyere még a jégen! - Még a jégen! - intett vissza, ahogy a szép fekete hintó könnyedén ringott végig a göcsörtös bicskei utcán. Kovátsné hümmögve szólt maga elé: - Ej, ez a vetrece . . . Pedig hogy szerette a savanykás vetrecét - és magára húzta a konyhaajtót. A vendég, mintha a tavaszba futna a két szilaj pejlóval, szívét remények csiklandozzák. Tatán abrakoltak, s maguk is megebédeltek a kocsmában. Mire Szőnybe értek, már fejében volt a Bálint-napi köszöntő vers is. Komárom nem nagy város, de gazdag. Ott laknak a talpas kalmárok, a hajóépítő szuperek. Csizmadiák, fésűsök, szappanosok, harisnyaszövők messze földön híresek munkájukról. Szép a komáromi tulipános láda is, ezüst meg arany van benne. Alkonyodott, mikor messziről feltűnt a város kékes, párás panorámája, középen egy zömök, magas torony, a kálvinistáké, amarra az a kettős, a katolikusoké, hátul a rác templomé, rajta, mintha színarany volna a