Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)
1974 / 1. szám - CSOKONAIRA EMLÉKEZVE - Sőtér István: Csokonai
danivalót kívánta érvényre juttatni. A kor újra- és újrateremtődő klasszicizmusától Csokonai sem szakadt el teljesen, de ugyanúgy át-áttört rajta, ahogyan korábban néhány angol, és a legnagyobb német költők. Csokonainál szólal meg először a voltaképpeni magyar líra, a személyesség vallomása, lázadó vallomás, mely felszabadult nyíltsággal vall örömökről és keservekről, egyéni boldogságról és kudarcokról, és a moralizálás általánosságából kibontja az élet és a halál, a természet és a történelem kérdéseit. Csokonai egyike az első, valódi lírikusoknak, nemcsak a magyar, hanem az európai új költészetben. Ami nála még csak lázadás, az Petőfinél már forradalom, a független egyéniség szabadságharca, lírában és politikában. De ez a forradalom, ez a szabadságharc nem jöhetett volna el Csokonai lázadása nélkül. Mi ellen lázad ez a mindvégig otthontalan költő, és mi az, amit lázadásával el akar nyerni? Még egy kérdés, mely talán az előbbinél is fontosabb: hogyan válhatik valaki ily egyedülálló hazai és világjelenséggé, oly elmaradott közviszonyok és oly nyomorúságos életsors közepette? A debreceni borbély céhmester fia, a Kollégium neveltje, a kicsapott préceptor. Patakon, Komáromon, Csurgón át vezető, kóbor életútjával olyan kerülőt tesz, melynek végcélja csak Debrecen lehet, előbb a tűzvész pusztította szülői ház, majd, 31 éves korára, a temető. Ez a Debrecen, melynek ő hazatértében a „kedves füstjét” köszönti, mégsem lehetett olyan sárba és disznótorba ragadt város, mint amilyennek később híresztelték. Csokonai mesterei és társai a kor legfrissebb eszméivel, bölcseleti, esztétikai és természettudományos nézeteivel tartanak lépést. Az életöröm, a pajzán és virgonc mulatság, az önfeledt gyönyörködés, a friss tréfa költőjét, Csokonait sem szabad borissza bohémnak, ösztönös, hányaveti versfaragónak képzelnünk. A felvilágosodás korának Debrecene őt a kor műveltségének legmagasabb szintjére tudta emelni. És ehhez a szinthez ez a város, de különösképp maga a Kollégium még valamit adott hozzá: a népi és a régi magyar költészetnek, a kollégiumi énekeskönyveknek, az ódonná hagyományosult barokk, udvarházi költészetnek azt a hagyományát, melyhez hasonlót hiába keresett volna a fejlett, külföldi irodalmakban. Lemosolygott, megvetett hagyománnyá minősült már ekkor mindez azoknak szemében, akik elégedetlenek voltak a magyar elmaradottsággal, és teremtő türelmetlenséggel a felzárkózást sürgették. Ugyanezt Csokonainál szenvedélyesebben senki sem sürgette, és „nemzeti, nemes játékában”, a Méla Tempefőiben a nemzeti és nemesi tespedést nála kíméletlenebbül senki sem bélyegezte meg. Ő azonban azt is tudta, amit kortársai közül kevesen: tudta, hogy a valóban nemzeti polgárosodáshoz, az egyszerre korszerű és valódi, tehát a konkrét, hazai viszonyokból létrejövő művelődéshez a nemzeti hagyományokon, a népköltészeten, a régi költészeten át vezet az út. Ugyanezt tudták a kor orosz, lengyel, cseh és szlovák költői, gondolkodói is. Tudták, hogy a művelődés nem utánzás, nem kulissza, nem importcikk, hanem az emberi tudat legmagasabb rendű terméke, de ezzé csak akkor válhatik, ha az új kor új tudását, szemléletét valóban áthasonítják, megemésztik, tehát valóban a magukévá teszik, összeötvözvén az értékest, de másoktól tanultat, a honi értékekkel és sajátságokkal, így jött létre Csokonai költészete is: egy nagyvilág és egy kisvilág igazi értékeinek egyesítéséből. Csokonai éberen figyelt a kortársi költészetek új törekvéseire és ars poeticáira, a költészetnek arra a forradalmára, mely a társadalmi forradalom párjaként kibontakozott. De ugyanígy figyelt a hazai népköltészetre, a diákdalokra, táncnótákra, fülében ott élt a régi magyar virágénekek hangneme, a 18. századi barokk költészet zenéje, és abból a külföldi újból, meg ebből az itthoni régiből született meg Csokonai nagy költészete - a kortársi, nyugati költészetnél színesebb, a régi magyar költészetnél pedig hajlékonyabb - bájában és szemléletességében hasonlíthatatlanul eredeti költészet. Csokonai egyaránt otthonos a hagyományos és az új műfajokban és formákban, ő még a hagyományosat is modernné frissíti. A Dorottyának, ennek a „furcsa vitézi versezetnek” műfaját a 17. század klasszicizmusa szentesítette, de Csokonai művének csodálatos, csapongó realizmusát az elődöknél, Boileaunál és Popénál még nem találhatjuk meg.