Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)

1974 / 6. szám - MŰVÉSZET - Márkus Béla: Egy évad mérlege

Egy évad mérlege­ ­. Különösnek ígérkezett a Csokonai Színház idei évada. Mindjárt az elején, az újonnan Debrecenbe szerződtetett színészek bemutatkozásának estjén valami szokatlan történt. Arról beszélt itt a színház igazgatója, Taar Ferenc, hogy szinte lehetetlen állapotok uralkodnak a színészutánpótlást tekintve. Majdhogy ki nem mondta: jól tudja ő is, csak a létszám lesz nagyobb azokkal, akiket ideszerződtetett, a színház nem fog erő­södni. A jóslata, sajnos, bevált volna, a bíráló hang mégis szokatlan volt. S talán az alkalomhoz sem illett. Jelezte mindenesetre, hogy valami nincs rendjén a Csokonai Színház házatáján. Más jelek is erre mutattak. Erre a Csokonai Vitéz Mihály születé­sének kétszázadik évfordulóján a két Csokonai-dráma, a Tempefői és a Karnyóné elő­adása, amelyet aztán okkal nevezhetett a legnagyobb napilapunk kritikusa hevenyé­szettnek. Kiérletlenséget emlegettek mások is, s hogy a tisztelgés nem volt méltó a névadóhoz. Nyugtalanítóan hathatott aztán a főpróbákat látogató nézőkre az a közömbösség is, ahogy a színészek egymás alakításait fogadták. Nemhogy taps, lelkesedés nem volt eze­ken a próbákon, de még tisztelettudó hallgatás, figyelem sem. Az egyik vendégrendező jegyezte meg, hogy az a mélypont, amikor a kollégák egymás munkája iránt sem ér­deklődnek. Valami változásra kellett gondolnia végül annak az újságolvasónak is, akinek az igaz­­gató-író nyilatkozatában különösen egy mondat ütötte meg a fülét. Nevezetesen, hogy a közéletben is szerepelni, színházat is vezetni több mint tíz évig, nem lehet anélkül, hogy ez ne az írás rovására történne. Ezek után nem hatott meglepetésként az igazgató lemondása. Annál inkább az, hogy a főrendező, Lendvay Ferenc is távozott, így utólag, persze érthetővé vált, miért sikerül­tek felemásra az évadeleji bemutatók. A színház vezetésének bizonytalansága ugyan­akkor a művészi munkában továbbra is éreztette hatását. Még azután is, hogy meg­történt az új igazgató, Kertész Gyula kinevezése. Hiszen nemcsak arról volt szó, hogy a színház főrendező nélkül maradt az évad hátralevő részében, hanem arról is, hogy­­ rendező nélkül. Vagy félállásban voltak itt a rendezők (Nagy András László, Ruszt József), vagy mint vendégek szerepeltek (Várady György, Félix László). Egyik sem mondható szerencsésnek, különösen az előbbi nem, akár a színészek közösséggé for­málódását tekintjük, akár pedig a pontos, fegyelmezett, gondos együttes­ munkát. Nem csoda végül is, hogy az évad olyanra sikeredett, amilyenre, gyengére. 2. Túlzás volna ugyanakkor mindent a személyi változások körüli bizonytalan helyzettel magyarázni. Hiszen az új igazgató kész helyzet előtt állt azzal, hogy túl az évad felén vette át a színház vezetését. Megszüntetni természetesen nem tudhatta azokat a gon­dokat, amelyek nem nagy túlzással égetőeknek mondhatók. Közöttük a legégetőbb, hogy kevés az igazán jó színész, még kevesebb a jó teljesítményekre képes színésznő, de még ennél is kevesebben vannak azok, akikben legalább bízni lehetne, hogy va­lamikor jó színész lesz belőlük. Vagyis az idősebbek, a negyvenévesek után nem lát­szik az a mezőny - különösen nem a harmincasok, de a húszévesek körében sem -, amelyből nem is olyan sokára a színház vezető művészgárdájának ki kellene nőnie. Hogy nincs egy igazi tragika vagy naiva, hogy hiányzik a buffó­, a primadonna-, a szubrett- és a hősszerepek színésze, említeni is fölösleges talán a fentiek után. Mint ahogy azt is, hány kitűnő művész távozott Debrecenből az utóbbi időkben, s nem biz­tos, hogy nem lehetett volna itt tartani őket.

Next