Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)
1974 / 6. szám - MŰVÉSZET - Márkus Béla: Egy évad mérlege
Egy évad mérlege . Különösnek ígérkezett a Csokonai Színház idei évada. Mindjárt az elején, az újonnan Debrecenbe szerződtetett színészek bemutatkozásának estjén valami szokatlan történt. Arról beszélt itt a színház igazgatója, Taar Ferenc, hogy szinte lehetetlen állapotok uralkodnak a színészutánpótlást tekintve. Majdhogy ki nem mondta: jól tudja ő is, csak a létszám lesz nagyobb azokkal, akiket ideszerződtetett, a színház nem fog erősödni. A jóslata, sajnos, bevált volna, a bíráló hang mégis szokatlan volt. S talán az alkalomhoz sem illett. Jelezte mindenesetre, hogy valami nincs rendjén a Csokonai Színház házatáján. Más jelek is erre mutattak. Erre a Csokonai Vitéz Mihály születésének kétszázadik évfordulóján a két Csokonai-dráma, a Tempefői és a Karnyóné előadása, amelyet aztán okkal nevezhetett a legnagyobb napilapunk kritikusa hevenyészettnek. Kiérletlenséget emlegettek mások is, s hogy a tisztelgés nem volt méltó a névadóhoz. Nyugtalanítóan hathatott aztán a főpróbákat látogató nézőkre az a közömbösség is, ahogy a színészek egymás alakításait fogadták. Nemhogy taps, lelkesedés nem volt ezeken a próbákon, de még tisztelettudó hallgatás, figyelem sem. Az egyik vendégrendező jegyezte meg, hogy az a mélypont, amikor a kollégák egymás munkája iránt sem érdeklődnek. Valami változásra kellett gondolnia végül annak az újságolvasónak is, akinek az igazgató-író nyilatkozatában különösen egy mondat ütötte meg a fülét. Nevezetesen, hogy a közéletben is szerepelni, színházat is vezetni több mint tíz évig, nem lehet anélkül, hogy ez ne az írás rovására történne. Ezek után nem hatott meglepetésként az igazgató lemondása. Annál inkább az, hogy a főrendező, Lendvay Ferenc is távozott, így utólag, persze érthetővé vált, miért sikerültek felemásra az évadeleji bemutatók. A színház vezetésének bizonytalansága ugyanakkor a művészi munkában továbbra is éreztette hatását. Még azután is, hogy megtörtént az új igazgató, Kertész Gyula kinevezése. Hiszen nemcsak arról volt szó, hogy a színház főrendező nélkül maradt az évad hátralevő részében, hanem arról is, hogy rendező nélkül. Vagy félállásban voltak itt a rendezők (Nagy András László, Ruszt József), vagy mint vendégek szerepeltek (Várady György, Félix László). Egyik sem mondható szerencsésnek, különösen az előbbi nem, akár a színészek közösséggé formálódását tekintjük, akár pedig a pontos, fegyelmezett, gondos együttes munkát. Nem csoda végül is, hogy az évad olyanra sikeredett, amilyenre, gyengére. 2. Túlzás volna ugyanakkor mindent a személyi változások körüli bizonytalan helyzettel magyarázni. Hiszen az új igazgató kész helyzet előtt állt azzal, hogy túl az évad felén vette át a színház vezetését. Megszüntetni természetesen nem tudhatta azokat a gondokat, amelyek nem nagy túlzással égetőeknek mondhatók. Közöttük a legégetőbb, hogy kevés az igazán jó színész, még kevesebb a jó teljesítményekre képes színésznő, de még ennél is kevesebben vannak azok, akikben legalább bízni lehetne, hogy valamikor jó színész lesz belőlük. Vagyis az idősebbek, a negyvenévesek után nem látszik az a mezőny - különösen nem a harmincasok, de a húszévesek körében sem -, amelyből nem is olyan sokára a színház vezető művészgárdájának ki kellene nőnie. Hogy nincs egy igazi tragika vagy naiva, hogy hiányzik a buffó, a primadonna-, a szubrett- és a hősszerepek színésze, említeni is fölösleges talán a fentiek után. Mint ahogy azt is, hány kitűnő művész távozott Debrecenből az utóbbi időkben, s nem biztos, hogy nem lehetett volna itt tartani őket.