Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)

1974 / 1. szám - CSOKONAIRA EMLÉKEZVE - Bán Imre: Csokonai és Debrecen

szellemességét, ötletes fordulatosságát igazán követni tudták volna. Itt-ott még Lilla­­utánzatok vagy Csokonai modorában keletkezett paraszti idillek bukkannak fel ebben a kéziratos literatúrában, de innen nőtt ki Fazekas Lúdas Matyija is, az egyetlen Cso­konai mellé állítható remeklés, amely egyben más és eredeti is. Jellemző viszont, hogy Csokonai nagy gondolati költészete jóformán semmi visszhangot nem vert ebben az iskolai közköltészetben. Jelentősége azonban mégis van, mert a Csokonaiéval azonos nyelvi talajból nőtt ki. Néhány évvel ezelőtt ezt írtam róla: „Nem elhanyagolható mennyiség ez a diákköltészet az irodalmi népiesség kifejlődésének szempontjából sem. Ellentmondásos voltát nem tagadhatjuk, hiszen jórészt a falusi értelmiség színvonalán reked meg, a Csokonaitól Petőfiig vezető út nem rajta keresztül halad: az ösztönös népiességet, a népnyelv kincseinek ügyes használatát mégsem vitathatjuk el tőle, s mindennek, főleg Arany János révén, van hatása népies klasszicizmusunkra." Ma is úgy vélem, hogy ennek az önmagában véve nem jelentős provinciális rokokó költészet­nek még Csokonai lángelméjének fényében sem szabad egészen elhalványodnia, sőt, mint szerény bolygónak tőle kell fényt kölcsönöznie. Ezek után egyetlen kérdés vár megvilágításra, s ez Csokonai utóélete, vagy ha tetszik: Csokonai és Debrecen viszonya a halála óta eltelt bő másfél század során. Bevezetőül említettünk néhány adatot arról, hogy Csokonai debreceni népszerűsége hosszú ideig nem állt arányban a város és a Kollégium hivatalosainak megbecsülésével. Költőnk mind radikális eszméivel, mind a nyárspolgárit megvető modorával, plebejus vonzal­maival, szatirikus szellemével állandó kihívást jelentett a feudális renddel szemben. Azt a függetlenné válni akaró, de sajnos nem tudó költő-típust képviselte, aki csak a nagy gondolat, a magas esztétikai mérce és az akkor még csírájában is alig jelent­kező nemzeti olvasóközönség iránt érzett felelősséget. Az Alkalmatosságra írt versek élőbeszédében finom iróniával maga fejezte ki, mit tart az ilyfajta költészetről, ide értve saját, olykor igen bravúros műveit is: a mecénások pártfogását kereső kénysze­rűség nem felelt meg saját költő-ideáljának sem. Most azonban nem erről akarunk szólni! Eltekintve attól, hogy a debreceni nép képzeletében Csokonai a mindentudó, minden­kit megtréfáló garabonciás deákká változott, aki még a Sárrét táltosaival is tartja a ro­konságot, magában a debreceni vagy Debrecen-központú irodalomban az utóbbi év­század folyamán három Csokonai-arckép rajzolódott ki, anélkül, hogy bármelyik is egészen azonos lett volna Csokonai emberi és művészi egyéniségével. A közkeletű, a kevéssé olvasott magyar közönséghez közelálló arckép a mulató, dévaj, a csikóbőrös kulacsot ölelgető Csokonai volt. Meg kell mondanunk, hogy ez a kép Petőfi páratlan remeklése nyomán született meg; a „csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály" szólama hosszú ideig zeng, a századfordulóig és azon is túl debreceni költők (Baja Mihály, Farkas Imre és mások) lantján. Debreceni literátor, a költő Oláh Gábor dolgozta ki azt a sokkal magasabbrendű mű­vészi arcképet, amelyet a „rokokó Csokonai"-nak nevezhetünk. A Debreceni sivatagján Versailles-ról álmodó, romló tüdővel is a kecses gráciákat és ámorokat éneklő, a csupa muzsika költő különösen Lillájának és az Anakreoni verseknek jóvolából ezzel már a legnagyobb magyar poéták és versművészek közé került. Mondanunk is alig kell, hogy Kosztolányi Dezső jószerént csak ennyit látott Csokonaiból. A harmadik, valamennyi közül legigazabb költői arcmást a Nyugat nagyjai, közülök is főként a debreceni kötöttségűek, Ady, Tóth Árpád, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond dolgozták ki, rámutatva a keserű, elégedetlen, meg nem értett, lázadó költőre. Alakját természetes ősüknek és fegyvertársuknak érezték a „magyar Pokol"-lal vívott har­cukban. Ők ismerték fel a debreceni poétában kora legműveltebb magyarját, az euró­pai igény igazi énekesét is. Legmélyebbre Ady látott, aki a Nyugat „Csokonai-lázát" valójában elindította. Ne higgyük azonban, hogy a hivatalos Magyarország elfogadta a Nyugat igazságait Csokonairól. Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete 1931-ben megjelent IV. kötetében Csokonai poézisét még mindig 59, nemzetek szerint betűrendben felsorolt idegen költő hatásával akarta magyarázni. Szerb Antal számára sem több elegáns rokokó köl­tőnél. A nemzetünk életében bekövetkezett nagy demokratikus és szociális átalakulás

Next