Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 28. (1977)

1977 / 11. szám - Bán Imre: Ady és a régi magyarság

Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jó, sohse látlak. Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja, Határ­szélen botot vágok, Vérem többé sohse issza Veszett népem veszett földje, Sohse nézek többet vissza. A csiszolt formán Thaly Kálmán hatása tagadhatatlanul érezhető. Jómagam Adynak az „ős Kaján” mellett talán legnagyobb szimbólumát, Az eltévedt lovast szintén „kurucos” fogantatásának tartom. Ebbe szívódik fel szinte minden, amit a költő a magyarság út­­javesztéséről, történelmi és időszerű retteneteiről, a bujdosó sors kilátástalanságáról mon­dani tudott. 4. Jöjjön végül Csokonai, akit Ady Endre legnagyobb költőelődjének tartott! Emléke­zünk rá, hogy Arany „tempóz”, a példaképnek tartott Petőfi „istenül” (Hunn, új legen­da), Csokonairól viszont csak a rajongás szavait olvassuk. A Nyugat Csokonai-kultu­­szát jórészt Ady személyes vonzalma sugallta. Már egy fiatalkori, Jókai házasságáról írt hírlapi cikkében (1901) a „legtartalmasabb magyar versírónak” nevezte. Az 1905-ös debreceni Ady-ünnepségek okán Csokonait „a dal első magyar zsenijének” nevezte. A magyar Pimodan Csokonai emberi és költői pél­daadásának piedesztálra emelése: „Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának ér­zem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört ideg­­rendszer pörölymunkájából.” A maga ihletét ebben a nagy önarcképben lépten-nyomon a Csokonai-mámorral magyarázza, nagy szubjektív igazsággal, de kevés tárgyi alappal. Csokonai korhelysége az utólag alkotott fiktív arcmások egyike.­­ Félelem és írás c. cikke Csokonait a nagy magyar reformerek, Széchenyi és Kazinczy mellé állítja. — A Csokonai nyelvéről írt Nyugat-cikket (1910) már idéztük.­­ A legszebb vallomások közé tartozik és Ady „régi magyar kötődéseit” példázatosan mutatja a Disputa (Nyugat, 1911) néhány sora: „Ha nekünk nem lett volna már Balassánk, Gyöngyössynk (!), még inkább Zrínyink, egy kicsit Pázmányunk, de azután Mikesünk, Szabó Dávidunk, Vörös­­martynk, Berzsenyink - Csokonaink­­ stb., hogy a következőkről ne beszéljek, akkor lehetne ezt a szegény magyar nyelvet kísérleti nyúlnak s Budapest székesfőváros ostoba, zűrzavaros fejlődésének s kétséges önmagába látásának átengedni... - a nyelv - tessék nevetni - élet és szentség, sőt istenség. Javítani rajta soha és sehol, úgynevezett komoly emberek nem tudtak és nem is tudhattak, egy Csokonai fölért két-tíz-húsz-száz hadilábas ellennyelvésszel.”­­ Ady legnagyobb költői remeklései közé tartozik a két Csokonai-vers: Csokonai Vitéz Mihály és Vitéz Mihály ébresztése. Ezek - különösen Debrecenben - ismertebbek, mint­sem hogy elemeznünk kellene őket. Az utóbbi nemcsak ragyogó Csokonai-imitáció, a költő muzsikás szavainak finom szőttese, hanem poétái példa és nemzeti jelkép is: Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt, Ébresztésünk ne fájjon néked, Csokonai, hires Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. Te, pátriárkák ős­ deli sarja, Te, Ki fogod mindig Lillád derekát, Öleld e kis magyarságot, Te örök, ó és új huni poétaság, Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.

Next