Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 28. (1977)
1977 / 9. szám - SZÁZHETVENÖT ÉVE SZÜLETETT KOSSUTH LAJOS - A Könyves Tóth család familiáris könyvéből (II., befejező rész)
Kossuth papjának, Könyves Tóth Mihálynak legidősebb fia. Kálmán 12 esztendős fiúcska volt, amikor Debrecen a szabadságharc fővárosa lett, Ő a familiáris könyv második krónikása. Ámbátor ezt az önéletrajzi krónikát hat évtizeddel később, 72 éves korában kezdte tollba mondani - élményeinek olykor gyermekded naivitása nem hervadt el. A nagyrabecsült hitszónok, kedvelt író, Európát bejáró teológus, érdemes közéleti munkás önéletrajzában bőven akadnak olyan művelődéstörténeti elemek, amelyeket haszonnal tanulmányozhatnának különböző stúdiumok művelői. Közleményünkben azonban, gyermekkorának rövid leírásán kívül, mi csupán a szabadságharcra és a szabadságharc eltiprását követő időkre vonatkozó drámai erejű emlékezéseit emeltük ki, éspedig ezúttal addig a pillanatig, amíg a debreceni csatavesztés után az elárvult család börtönbe vetett atyjuk érdekében meddő kísérlettel próbálkozik. A Könyves Tóth család familiáris könyvéből (11., befejező rész) Az első közleményben, a Könyves Tóth Mihály által szűkszavúan felvázolt eseményeket, az emlékeit múltjából visszahívó fiú, az idős Könyves Tóth Kálmán, gyermekszemszögébe állítva, színesen, érzékletesen bontja ki. A két krónikarészlet egybevetése világosan példázza a szenvedő főszereplő hajthatatlan vasjellemének és kétségbeesett környezete vergődésének, megaláztatásainak, reménykedéseinek ellentétét. De Könyves Tóth Kálmán kendőzetlen képet ad aprólékos sihederkori „sérelmeiről”, amiket Kossuth fiai miatt „szenvedett el”, s könnyedén tárgyalja a debreceni kormányszékhely némely intimitását, s hatásosan eleveníti meg apja elfogatásának körülményeit, majd azt követő kálváriájukat. Talán legnagyobb érdeme az a pátosztól mentes természetesség, amellyel a história apró-cseprő és életbevágó mozzanatainak részeseivé avat. BÉKÉS ISTVÁN ÖNÉLETRAJZOM írta: Könyves Tóth Kálmán (1837-1924) Önéletrajzot írni merész feladat, mert méltán szemére lobbanthatják az írónak, hogy önmagának izgalmas bírája. Ebben a hibában szenved a legtöbb önéletrajz író, mert a subjectív álláspontról nem képes felemelkedni és többnyire hamis tükörben nézi magát. Meglehet, ettől a hibától én sem menekszem meg teljesen, de azért igyekezem azon, hogy amennyire csak lehet, igaz képet nyújtsak önmagam felől. Minden soromnál egy oszlopra fölírva látom eme sokat mondó jeligét: „Nosce te ipsum!” sőt azért mondom tollba, hogy ne kelljen pirulnom önmagam előtt, ha talán valami olyat írnék, ami nem felel meg az igazságnak. Nem csak fényt, de amellett árnyékot is lát itt az olvasó, mikor bepillant lelkivilágomba. Azt akarom, hogy teljes világításban álljak az utókor előtt. 72 éves ember egészen más oldalról nézi az életet, mint ifjú, ki még a hajnal rózsaszín bíborában gyönyörködhetik. Én már leszámoltam az élettel. Rövid az idő, ami még hátra van s nem szeretném, hogy emlékem csakis a hírlapok hasábjain maradjon meg. Más egyebet utódaimnak nem hagyhatok, mint ezt az önéletrajzot, elhervadt, elsárgult levelet sárguló papírra apám életrajzának nyomában. Istennek édes napvilágát 1837. augusztus 31. én láttam meg. Az anyakönyvben csakis szeptember 8.-a van bejegyezve, mint a keresztelés napja. Apám akkor még ispotályi lelkész volt és én ugyanazon szobában, mely mai napig irodámul szolgál, jöttem e világra s utolsó óhajtásom az hogyha még akkor, mikor halálom bekövetkezik, a lelkészi lakást nem bontják le, ugyanezen szobában tegyenek ravatalra, hiszen úgyis kevés embernek adatik osztályrészéül, hogy ott fektessék sírágyra, hol bölcsője ringott. Csaknem