Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 7. szám - FÓRUM - Hankiss Elemér: A bűntudatról mint társadalmi jelenségről
deken át jelen volt mindannyiunkban, a magyar társadalom tudatában és mindennapi gyakorlatában. Önkritika és önvád A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a kritika-önkritika gépezetének beindulásával a hatalomgyakorlás egyik ősi mechanizmusa jött mozgásba. A „bűntudatot keltek benned úgy, hogy csak tőlem remélhetsz feloldozást — és így függőségbe kerülsz tőlem” mechanizmusa, amely azokban, akik komolyan vették, ténylegesen bűntudatot keltett, kelthetett, másokban viszont, akik kényszeredetten vettek benne részt, inkább csak a szorongás és a kiszolgáltatottság érzésének forrása lehetett. Végletesen torz formában e kegyetlen játék a konstrukciós perek gyakorlatában jelent meg. A korabeli beszámolók, visszaemlékezések tanúsága szerint egyik bevált módszer volt itt az, hogy homályos célzásokkal, anélkül hogy a bűntettet meghatározták volna, erős bűntudatot keltettek a gyanúsítottban, aki - minthogy a bűntudat és a vele járó kitaszítottság érzése már-már elviselhetetlenül kínzó érzés - újkori Oidiposzként lázasan kutatott múltjában, hogy valamihez köthesse a vádat s önnön bűntudatát, és állítólag nem egy esetben szinte megkönnyebbülve fogadta el a felkínált, ámbár soha el nem követett „bűnt”, mert ezt elismerve, ezért akár vezeklésre is készen, reménye lehetett a bűnbocsánatra és a visszafogadtatásra. Ez a léleknyomorító gyakorlat szerencsére csak egy-két éves rövid közjátékként szerepelt a magyar társadalom történetében. Bűntudatkeltő kampányok A háború után s különösen a fordulat éve után kialakult - illetve részben a háború előttről átöröklődött, csak színt váltott - a társadalom, illetve a különböző társadalmi rétegek megbélyegzésének, stigmatizációjának rossz politikai gyakorlata. A közösségekkel kapcsolatban írtam már arról, hogy előbb az egész ország bélyegeztetett fasisztának, majd ő meg ő meg ő osztályellenségnek, a régi rend hívének, a kapitalizmus bérencének, reakciósnak, titóistának, a parasztok egy része kuláknak, más része ingadozónak, a munkások munkásarisztokratának vagy lumpenproletárnak, mások kispolgárnak vagy a frizsiderszocializmus híveinek és így tovább. Ez a gyakorlat is alábbhagyott az ötvenes évek második felében, de azért még jó ideig tovább élt néhány szelídebb változata. Gondoljunk csak arra, hogy még néhány évvel ezelőtt is különös, kettős helyzetbe kerültek széles társadalmi rétegek: lehetőségük nyílt ugyan a második gazdaságon belül valamiféle gazdasági önállósulásra, de azért mindent elkövettünk, hogy amit tesznek, azt lehetőleg szorongással és rossz lelkiismerettel tegyék, hogy úgy érezzék, valami olyat tesznek, amit szégyellniük s rejtegetniük kell, mert nem illik igazán bele a szocialista társadalom normarendszerébe. Összekevertük - jobban, mint a valóságban összekeveredik - a második gazdaságot a korrupcióval, a fusizással, a panamázással, a harácsolással, a könnyű és lelkiismeretlen meggazdagodással, a napestig tartó kemény munkát a mitikussá szörnyetegesített „lángossütéssel”. De bűntudatot keltett az emberekben az is, hogy másfél-két évtizeden át csak az „össztársadalmi” vagy legalábbis az annak kikiáltott érdeket fogadtuk el jogos érdeknek, és eleve elítéltünk mindenkit, aki egyéni vagy csoportérdekeket akart volna érvényre juttatni. Minthogy azonban egyéni és csoportérdekek mindenkor mozgatják az embereket, akkor is, ha nem szabad róluk beszélni, az emberek titokban