Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 34. (1983)
1983 / 2. szám - FÓRUM - Az irodalom szerepe ma (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerk. szövege: Bata I., Tornai J., Petrőczi É., Czigány Gy., Jókai A., Hankiss E., Földényi L., Nádudvari Nagy J., Szilágyi Á., Csengey D., Varga Cs., Kamarás I., Székelyhidi Á., Bertha Z., Páskándi G., Kunszabó F., Tóth D., Simon Z., Jovánov M., Petrőczi É., Molnár Z., Csurka I., Szilágyi Á., Görömbei A., Fekete Gy.
de azok, akik forgatják. S nehéz volna még egy olyan jellemzőt mondani, mint azt, hogy a modern könyvet, kiváltképpen a szépirodalom hordozóját ki-ki magányosan veszi kezébe, s egyedülborong fölötte. Annyi kollektív motívumot hordozó korunkban a könyvforgatás túlnyomóan individuális és intimus tevékenység. S akkor is az, ha nem olvasásáról, hanem tartalmának megalkotásáról van szó. Kiváltképpen így van ez, ha belletrisztikáról beszélünk. A szépirodalmi mű individuális alkotás és individuális befogadás. Nem sokat módosít e tényen a dráma vagy a dal kollektív befogadása sem. Hiszen ott már az interpretáció is közbelépett, s ha nincs interpretátor, olvasni vagy dalolni magánosan is lehet. " Individuális alkotó és befogadó közt nincs értelme értéksort állítani, mert ha jól megfontoljuk, az alkotó annak az egynek írja meg a művét, aki megérti nem is a művet, hanem a művel jelzett szándékot. Kettejükön múlik az irodalom sorsa, ma is kettejükön. Kettejük viszonyán leplezhető le az irodalom szerepének változása, létének önkéntelen vagy problematikus módja. Ők ketten - az irodalom alkotója és érzékeny befogadója - tudják vagy szenvedik az irodalmon belüli változást, kettejük kapcsolatán mutatható ki a szerep mibenléte is. És alig számít az egyetlen lényeges különbség, ami köztük van, hogy ugyanis az egyik kezdeményez, a másik visszhangzik, az egyik kreál, a másik rekreál, vagyis amíg az alkotó hiábavaló kísérletet tesz a kifejezés optimumára, a befogadó e kísérletből próbál következtetni az eredeti szándékra. E másik művelet sem kisebb értékű, mint maga a műalkotás. Az irodalom szerepe ma? - kérdeztük gondolatsorunk elején. Szemléltethetjük mindazon félreértést számbavéve, amely az alkotót és a befogadót ma egyaránt kíséri és kísérti. Mert akármilyen magányos tevékenység alkotni vagy olvasni, s ha igaz, hogy mind a kettő individuális akció, az is igaz, hogy soha olyan kollektív erőfeszítés, mint éppen ez a kettő. Nem tudom ezt jobb példával illusztrálni, mint az istenülő, istenkedő Ady Endrével. Az ő versei - A nagyranőtt Krisztusok vagy A föltámadás szomorúsága - éppúgy világossá teszik ezt előttünk, mint Márquez elsüllyedt meséi. Az alkotóban éppen az világosodik meg, hogy az individuális ember társadalom filo- és ontogenetikus értelemben egyaránt. Ma se tudunk többet mondani korunk irodalmi alkotószellemének helyzetéről, amit a századelőn Ady állított, midőn magát a boros asztalnál együtt találta Őskajánnal. Ez bíborpalástban ült oda, ő - Ady - pedig rossz zsakettben bóbiskált ott. Ez a helyzet nyilvánvalóvá teszi a szerepet, a költőét, következésképpen az irodalomét. Az alkotó a maga köznapi mivoltában - rossz zsakettben, bóbiskálva -, vagyis önmagát elrejtve, rejtekezve tölti be a szerepet, amelyet eredendően a bíborpalástos, paripás Őskaján képvisel. Azt állítjuk, hogy korunk irodalmi alkotószellemének ma sincs más dolga, mint valaha, vagyis a legnagyobbakra néz, amit azonban nem tehet a világ elé látványnak, az irodalmi géniusz a jelen köznapi tárgyai közt verődik és rejtőzködik. Ha leírja is korunk irodalmi géniusza, hogy nagyság, rögvest át is húzza a szót, mint Weöres Sándor egyik versének címében látjuk, s ez azt jelenti, hogy a géniusz azonos is a nagysággal, de meg is különbözik vele. Nincs más ambíciója a géniusznak, mint valaha, de sose kérdőjelezte meg ezt az ambíciót annyira, mint éppen korunkban. Két - ellentett - tendencia ütközik agyában. Az egyik: a civilizációs viszonyok következményeképpen változott térarányérzéke. A világ kicsi lett, átfoghatónak látszik. Bárhol történik valami, valamennyiünket érint, tudomást szerzünk róla. Ebből ered a másik: időérzékelésünk fittyet hány a bennünk ketyegő biológiai órára. Valamennyi izmus közt a futurizmus reagálta le elsőként ezt a változást. A kinetikus energiát avatta a rendszerszerű megismerés alapelvévé. A gyorsaság lett az isten. Roppant terek közt nincsen különbség, eltűnt az ember otthon