Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)

1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)

Mert: valóban ezek a nemzedékek az utolsó 15-20 évben a magyar költészet egy virágzó korszakát hozták létre. De az idősebbeknek (és kritikusaiknak) ugyancsak nincs igazuk, amikor elvitatják a fiatalok jogát attól, hogy fütyüljenek erre a közvetlenül őket meg­előző teljesítményre. Hiszen ők csak a huszadik század egyik fontos irodalmi gesztusával élnek. S ha a dolgot a modern költészet egész kontextusában nézzük, tartalmát éppen ebben a gesztusban kell látnunk, nem a kimondott sza­vakban. A futuristák és a szürrealisták nem vetették-e el még kirekesztő­legeseb­ben az előttük jártakat? Legalábbis nem ezt hangoztatták-e? És ennek a hangoz­tatása egy bizonyos fajta formációjú modern irodalmi megjelenés lényeges része. Nem „igazság” van a világon, az irodalmi egzisztenciák világában éppúgy, mint az egzisztenciák világában, hanem szükségletek vannak. Nem az a lényeges, hogy mit mondanak másokról, hanem hogy mit hoznak létre maguk. Persze, sajnos, abban nekik nincs igazuk, hogy ezt a spanyolviaszt ők találták ki. Már Rimbaud kitalálta az egyik „látnok­levelében”: „Egyébként az újaknak jogukban áll utálni az ősöket: otthon vagyunk és ráérünk”, írta. Ez a „jog” a modern művé­szet fejlődésének egyik visszatérő lendítőkereke volt mindeddig, és feltehetően marad is még egy ideig. Ismerve vagy nem ismerve Rimbaud-t, az avantgarde megannyi új és új csoportosulása újra meg újra feltalálta és fenntartotta magá­nak ezt a jogot. Hogy aztán ez egyes esetekben mire alapozódik ez, alapozódik-e valamire, az majd kiderül. Nemcsak „ők” „érnek rá”, az őket megítélőknek is rá kell érniük az ítélkezéssel. Mindenesetre a kezdet pillanatában sem azzal nem lehet elintézni őket, hogy még nincs elég jelentős produkció mögöttük, sem azzal, hogy „játéknak” minősítjük, amit csinálnak. Ezek a fegyverek igen ósdiak már, már többször lejáratták magukat. Különben­­ közhely­­: minden nagy költészet játék is. S az idő dönti el, hogy hol megy - vagy ment - ez a játék vérre, s hol csak néhány szép üvegggolyóra; bár módjával még a szép költői üveggolyók is a nemzeti kultúra részei lehetnek. Az eddig mondottakat meg is fordíthatom. Ha eddig úgy fogalmaztam, provokáció és retorikai formula kedvéért, hogy sem a fiatalabbaknak nincs iga­zuk abban, hogy..., sem a már beérett nemzedékeknek nincs igazuk abban, hogy..., most azt is mondhatnám, hogy mindkettejüknek igazuk van. S éppen ebben próbálnék rátapintani egész irodalmi vagy szellemi életünk egyik fő betegségére. Még mindig az ún. „irodalmi egység” illúziójának fantasztikus fikciójában élünk. Ki kényszerít bennünket - értem: a magyar irodalom egé­szét - arra, hogy ezt az irodalmat történetében és jelen fejlődésében mindenki egyformán lássa? Tehát, ha egyesek azt mondják, hogy ez vagy az elhatározóan nagy költő, akkor mindenkinek ezt kell mondania? Több­, akár sokfajta érték­rend lehetséges. Minden egészséges fejlődésben saját értékrendjük van a külön­böző irodalmi elképzelésekkel fellépő különböző csoportoknak. Csak egy a döntő, s erre minden csoportnak magának kell a kellő erőfeszítést és kiválasztást megtennie, hogy minden értékrendszeren belül az érték legyen a rend kialakítója. Az azon belüli érték. A rajtuk kívüli értéket nem kell feltétlenül elfogadni, de önmagunkon belül tudni kell az értékekre koncentrálni. A francia szürrealisták 20 vagy 25 éves korukban nem átallották Claudelt vagy Valéryt kiiktatni az ő érték­rendjükből. Ettől azonban Valéry és Claudel nem iktatódott ki a francia irodalom­ból, sem a szürrealisták nem lettek butábbak vagy barbárabbak. Hanem egészsé­gesen fejlődött szervesen egy olyan szervezet, amelynek különféle funkciójuk van. A szürrealisták (egyik) funkciójához az tartozott, hogy fütyüljenek Valéryre, Valéryéhoz meg az, hogy (mellékesen) fütyüljön a szürrealistákra. Ma már olyan

Next