Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
Mert: valóban ezek a nemzedékek az utolsó 15-20 évben a magyar költészet egy virágzó korszakát hozták létre. De az idősebbeknek (és kritikusaiknak) ugyancsak nincs igazuk, amikor elvitatják a fiatalok jogát attól, hogy fütyüljenek erre a közvetlenül őket megelőző teljesítményre. Hiszen ők csak a huszadik század egyik fontos irodalmi gesztusával élnek. S ha a dolgot a modern költészet egész kontextusában nézzük, tartalmát éppen ebben a gesztusban kell látnunk, nem a kimondott szavakban. A futuristák és a szürrealisták nem vetették-e el még kirekesztőlegesebben az előttük jártakat? Legalábbis nem ezt hangoztatták-e? És ennek a hangoztatása egy bizonyos fajta formációjú modern irodalmi megjelenés lényeges része. Nem „igazság” van a világon, az irodalmi egzisztenciák világában éppúgy, mint az egzisztenciák világában, hanem szükségletek vannak. Nem az a lényeges, hogy mit mondanak másokról, hanem hogy mit hoznak létre maguk. Persze, sajnos, abban nekik nincs igazuk, hogy ezt a spanyolviaszt ők találták ki. Már Rimbaud kitalálta az egyik „látnoklevelében”: „Egyébként az újaknak jogukban áll utálni az ősöket: otthon vagyunk és ráérünk”, írta. Ez a „jog” a modern művészet fejlődésének egyik visszatérő lendítőkereke volt mindeddig, és feltehetően marad is még egy ideig. Ismerve vagy nem ismerve Rimbaud-t, az avantgarde megannyi új és új csoportosulása újra meg újra feltalálta és fenntartotta magának ezt a jogot. Hogy aztán ez egyes esetekben mire alapozódik ez, alapozódik-e valamire, az majd kiderül. Nemcsak „ők” „érnek rá”, az őket megítélőknek is rá kell érniük az ítélkezéssel. Mindenesetre a kezdet pillanatában sem azzal nem lehet elintézni őket, hogy még nincs elég jelentős produkció mögöttük, sem azzal, hogy „játéknak” minősítjük, amit csinálnak. Ezek a fegyverek igen ósdiak már, már többször lejáratták magukat. Különben közhely: minden nagy költészet játék is. S az idő dönti el, hogy hol megy - vagy ment - ez a játék vérre, s hol csak néhány szép üvegggolyóra; bár módjával még a szép költői üveggolyók is a nemzeti kultúra részei lehetnek. Az eddig mondottakat meg is fordíthatom. Ha eddig úgy fogalmaztam, provokáció és retorikai formula kedvéért, hogy sem a fiatalabbaknak nincs igazuk abban, hogy..., sem a már beérett nemzedékeknek nincs igazuk abban, hogy..., most azt is mondhatnám, hogy mindkettejüknek igazuk van. S éppen ebben próbálnék rátapintani egész irodalmi vagy szellemi életünk egyik fő betegségére. Még mindig az ún. „irodalmi egység” illúziójának fantasztikus fikciójában élünk. Ki kényszerít bennünket - értem: a magyar irodalom egészét - arra, hogy ezt az irodalmat történetében és jelen fejlődésében mindenki egyformán lássa? Tehát, ha egyesek azt mondják, hogy ez vagy az elhatározóan nagy költő, akkor mindenkinek ezt kell mondania? Több, akár sokfajta értékrend lehetséges. Minden egészséges fejlődésben saját értékrendjük van a különböző irodalmi elképzelésekkel fellépő különböző csoportoknak. Csak egy a döntő, s erre minden csoportnak magának kell a kellő erőfeszítést és kiválasztást megtennie, hogy minden értékrendszeren belül az érték legyen a rend kialakítója. Az azon belüli érték. A rajtuk kívüli értéket nem kell feltétlenül elfogadni, de önmagunkon belül tudni kell az értékekre koncentrálni. A francia szürrealisták 20 vagy 25 éves korukban nem átallották Claudelt vagy Valéryt kiiktatni az ő értékrendjükből. Ettől azonban Valéry és Claudel nem iktatódott ki a francia irodalomból, sem a szürrealisták nem lettek butábbak vagy barbárabbak. Hanem egészségesen fejlődött szervesen egy olyan szervezet, amelynek különféle funkciójuk van. A szürrealisták (egyik) funkciójához az tartozott, hogy fütyüljenek Valéryre, Valéryéhoz meg az, hogy (mellékesen) fütyüljön a szürrealistákra. Ma már olyan