Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 1. szám - FÓRUM - Ordas Iván: Közművelődési közgondokról - kívülállóként
Még a legszerencsésebb esetben is messze több esztendő van mögöttem, mint amennyi előttem, sőt szakmánk művelői közül is a „pályavégzők” táborához vagyok sorolható. Ez kevésbé bonyolultan fogalmazva annyit jelent, hogy ötvenhatodik esztendőmet taposom. Végiggondolva a lepergett éveket - melyek részben városon, de túlnyomórészt falun, mezővárosokban és kisvárosokban teltek -, valósággal megdöbbent a felismerés, hogy ez idő alatt milyen kevés közöm volt a közművelődési intézményhez. Nevezték bár ezeket kultúrházaknak, művelődési otthonoknak, művelődési házaknak, avagy felettébb hangzatosan művelődési központoknak. A „központ” szó bennem azt a téveszmét ébreszti, hogy ott a közművelődési lehetőségeknek, ami ugyebár számomra az önművelést jelenti, valóságos kvintesszenciája összpontosul. Nem tartozván a népművelők korábban már említett tiszteletre méltó táborához, semmilyen szakmai szolidaritás nem kényszerít arra, hogy ne éljek konkrét nevekkel és helymegjelölésekkel. Akár „közművest” voltam, akár „közművelődő”. Ha emlékezetem nem csal, a Fejér megyei Perkátával kell kezdenem, ahol 1954. évi ottlétem és agronómuskodásom idején az egyetlen nagy hodályból álló kultúrház jószerivel csak olykori bálokra és változatos hevességű termelőszövetkezeti közgyűlések megtartására volt alkalmas. Az „ezüstkalászos gazdatanfolyamnak”, melyet a nagy tekintélyű múlt után akkoriban kíséreltek meg újjáteremteni, a községi általános iskola adott otthont. Volt főagronómusom, a minden tekintetben kitűnő Sass Józsi bácsi vezette, az én felettébb alrendű előadói közreműködésemmel. Apám korabeli, idős parasztemberek látogatták, spontán és lelkesen. Nekem persze akkor sejtelmem se volt, hogy tulajdonképpen kiscsoportos népművelés résztvevője vagyok. Gondolom, nekik sem. Веке Pálnak felettébb igaza van akkor, amikor az ilyen, tényleges igényeknek utánamenő, és nem a teljesületlenül maradó vélt igények felett csodálkozó formákat hangsúlyozza. Abban viszont tamáskodom, hogy a luknyi létfeltételeket nyújtó lakótelepeken kecsegtető sikerrel lehetne megteremteni a társas összejövetelek családias, spontán formáit. A váratlan, beugró vendég(ek) puszta földrajzi elhelyezése is problematikus. Jómagam egyáltalán nem csodálkoznék, ha az élénkebb társadalmi életet igénylők ismét kialakítanák a teljesen anakronisztikusnak tűnő „fogadónap”-rendszert, amikor valóban kinek-kinek rendelkezésére tudnának állni (uram bocsá’, tea mellett) baráti eszmecserére. Kevesen voltak és vannak olyan szerencsés lakáshelyzetben, mint az 1952-54 közti időben Kristó- Nagy István, a Könyvvilág azóta nyugalomba vonult főszerkesztője. Az ő Vérmező melletti lakásában valóban rendszeresen összejöttünk, a gyógyszerész házigazda mellett vegyészek, kertészek és olyan nagyságok, mint néhai Sinka István, Erdélyi József, Szőts István, a filmrendező és még sokan mások. Volt idő, amikor előre kiosztott témákat vitattunk meg, jómagam például Spengler és gondolatai felelőse voltam egy alkalommal. Az akkori Kristóné, Zombory Éva, a neves grafikusművész ebben a körben olvasta fel először azt a könyvlajstromjavaslatot, mellyel később az induló Olcsó könyvtár pályázatán első díjat nyert. .. Meggyőződésem, hogy hasonló jellegű összejövetelek ma is zajlanak országszerte. Azzal a különbséggel, hogy napjainkban már a sikeresebben működő művelődési házak is otthont adhatnának ilyeneknek. A kis csoportok társas együttléte ugyanis nem csekély részben bizalom kérdése, bizalom pedig a nagyobb intézmények iránt csak megfelelő vezetés mellett alakulhat ki. Valószínűleg gyér a praxisom, de én ilyen feltételekre még csak Celldömölkön, Dombóvárott, Kölesden és hosszú időn keresztül - elsősorban értelmiségiek közt - az ugyancsak Tolna megyei Faddon bukkantam.