Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
irataink versközleményeit? Csakugyan „ellustultak” volna a lírikusok Magyarországon, s szavuk érdektelenné, mellőzhetővé vált? Közbevetve: vajon regényírók írták-e tizenöt év legfontosabb memoárjait és esszéit, nem lírikusok-e, nem Illyés, Vas István, Csoóri Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Eörsi István, Somlyó György? Nem Jékely Zoltán írta-e a korszak legszebb novelláit? (Hatáskeltésül, nem tudom fölemlegessem-e azt a tényt, hogy Mezei András maga is milyen fontos publicisztikákkal kárpótolt minket a meg nem írt versekért?) Én úgy látom, vannak, akik nem tétlenkednek ma sem, s ezt akkor is szükségesnek tartom kimondani, ha mindjárt hozzá kell tennem: a hetvenes és nyolcvanas évek lírája jelentős részében öregkori, ha nem is „öreges” líra. Mert miközben elmennek nagy öregjeink, s a javakorúak közt is irgalmatlanul aratott a halál, azért számos költő fehéredő halántékkal, idős korában is megújult, szinte ifjonti rugalmassággal változtatott stílusán, látásmódján, észjárásán. Ilyennek látom Kálnoky László, Csorba Győző, Simonyi Imre költészetét legújabb éveikben, és nem „hanyatlott” Vas István, Takáts Gyula, Vészi Endre költészete sem, s a bevallottan elfáradt Weöres Sándor is szerez még nekünk gyakori, kellemes meglepetéseket. Hogy osztozhatnék a lírát már-már a gödör felé lökdöső nézetekkel, amikor látva látom, hogy a hetvenes években és napjainkban micsoda fejlődést mutatott Csoóri Sándor költészete, milyen természetességgel, őszinteséggel és megkapó szépséggel fakadnak föl versei, milyen bensőséges viszony terem költeményeiben ember és ember, ember és természet között, s minő életféltéssel szólal meg! Nem hiszem, hogy a líra megfordíthatatlan hanyatlását dokumentálják a termékeny és fejlődő Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Orbán Ottó, Kalász Márton, Csukás István, Ladányi Mihály, Páskándi Géza, Ágh István, Bella István, Kiss Anna, Oravecz Imre, Rózsa Endre, Veress Miklós, Tóth Erzsébet, Zalán Tibor vagy az örvendetesen megújult és magára talált Garai Gábor versei. (Szándékosan olyanokat soroltam föl, akikről rosszindulattal sem állítható, hogy „hanyatlanak”.) Vajon ezután majd a kritika hatására - már amennyiben a kritikai mezőny hangadóinak hatására számíthatunk - ezek a fejlődő és termékeny korszakukban levő költők is akasszák szögre a lantot, s hajlamukkal, tehetségük természetével dacolva, törjék fejüket nagyregényeken? Kétségtelen, hogy a költészetben lényegbevágó funkcióváltozást figyelhetünk meg: a hagyományos versformák inkább a belső tartalom egyre merészebb ellenpontozásaként öltik magukra a régtől megszokott jelmezt, s inkább a belső tartalomnak feszülő ellentmondás, mintsem a belső tartalomnak megfelelő küllem kedvéért őrzik a régi poétikai szabályokat. Már ha egyáltalán jelen vannak a versben, így ölt balladaformát vagy szonettformát a leghétköznapibb naplóbejegyzés, így tüntet mindenféle fennköltség ellen a természetesség, józanság, a nagyképűségnek és magasztosságnak egyaránt fittyet hányó, közemberi érzés, hogy ne mondjam: méltóság. Ez már önmagában is a szocialista demokrácia szellemének kedvez, a Petőfi által megfogalmazott „tiszteljétek a közkatonákat” elvnek. A groteszk is megfelel korunk életérzésének, bár kétségtelenül van ennek nemkívánatos mennyiségű forgácsa, fűrészpora, mint minden versfaragó divatnak - itt különösen a nyelvtorzító, szófacsaró, írásjelekben és egyéb tipográfiai trükkökben tobzódó játszadozásokra gondolok. A tragikus, elragadtatott hangú költemény defenzívájának szükségszerű ellenhatására alakulhatott ki a groteszknek e sokszor túlhajtott divatja: a társadalom nem élt át az elmúlt negyed évszázadban jelentős megrázkódtatásokat, reformokkal meg-megélénkülő, békés korszakban élünk, s bár a kedvszegő kudarcok, megrekedések tarkítják ezt a kort, a