Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 8. szám - SZEMLE - Imre Mihály: "Jöszte Poétának": (Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Költemények 2. 1791-1793)
Míg a Hír Totzó partján túl nem vitte nevedet Hol tsikorgó nád sípodon kinzottad énekedet Te kinek még homlokodon nincs egyéb bodza fánál...” Pedig múzsája már jóval messzebb tart, csak néhány vers őrzi a propoziciós versszerzői gyakorlat prózai gubóját (A’ háborús Zivatar, A’ félelmes Szerető). Ugyanakkor egy másik furcsa módszerről is tudomást szerzünk: a propozíciós technika szerint először a prózai változata készült el a versnek, hogy majd költemény nemesedjék belőle alkotója kezén; a korszak gyakran ellenkező irányba is áramoltatja a verset: a műből mások — esetleg saját alkotásukba illesztve — prózai parafrázist fabrikálnak. Nagy Sámuel is ezt teszi, amikor A’ tanúnak hívott liget és A’Feredés prózai parafrázisát saját művébe illeszti, de ezt Csokonai sem sérelmezi. Csak e kötet 82 versét végigolvasva feltűnő, hogy a szerepeket próbálgató Csokonait legmélyebb azonosulás az üdvözítő erejű poéta szerephez köti, ennek sok változatával áll elő. (A’ Víg Poeta, Jöszte Poétának, A’ Versszépítő, Bár az Ég is búsulva néz is..., Víg élet a’Parnasszuson, A’ vidám természetű poéta, A’ Poétákba’ lakó Istenség, Az én Életem). Szilágyi Ferenc ezeket mind az iskolai versszerző gyakorlat rutin-témaválasztásainak minősíti, alig engedve helyet itt az élmény hitelesítő szerepének.) Minősítése ebben következetlen, mivel az Epitaphium Marci latin nyelvű verset éppen élményfedezetét tekintve a többinél jóval súlyosabbnak taksálja:,A mondabeli dalnok versbe szedett története voltaképpen mély költői önvallomás az öntudatra ébredt tizenkilenc éves poétától: tudja, érzi, hogy a költészet végzetét fogja jelenteni.” 480.) Pedig kitörnek már a magyar nyelvű versek is a régi poétai klasszis konvencióiból, olyan művek felé építgetik a hidat, mint majd A pillangóház vallomása a poétaságról; írójukban a szenzibilitás, örömvágy, sebzettség és intellektuális önérzet készül egyre mélyülő élménnyé sűrűsödni. Általában megfigyelhető Szilágyi azon igyekezete, hogy hajlandó felkutatni a legrejtettebb biográfiai tényt, műveltségélményt, lappangó irodalmi példát, vagy sugallatot már-már azért, hogy elutasítsa annak lehetőségét, valami primér élmény is fészkelhetett költőjében műve írásakor. E hiperkritikus gyanakvó álláspont részben indokolt és érthető, hiszen így esetleg önkényes fantáziálástól tart vissza bennünket (erre különösen ösztönözhette a Rozália— Weszprémi Julianna hipotézis bebizonyosodott sebezhetősége), de a korszak — Csokonait is meghatározó — poétikai elvei is arra intenek: csínján bánjunk az élmény (különösen árnyalás nélkül használt) versihlető erejével. Ám az is hiba lenne, ha görcsös igyekezettel akarnánk elsáncolni a verset ebben az irányban, s bizonyítani a mű garantált „élménymentességét”. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a szerelmi témájú versekről szólván nem is mulasztja el sehol sem megjegyezni, hogy azok létrejöttében az irodalmi példák mellett a „diákos fantáziálásnak” volt legnagyobb része. Erudíció, poétikai elvek és az élmény interferenciáját e megközelítéssel még nem érezhetjük megnyugtatóan tisztázottnak. Kazinczy ekkoriban még örül, hogy Debrecenben barátokra lelt; büszkén újságolja ezt Kis Jánosnak, s ezek egyike „Csokonay Mihály, sok jeles tulajdonságokkal bíró ifjú, ki mind virtusaiban, mind hibáiban is! — második Horváth Ádám lesz.” Szilágyi Ferenc meggyőzően bizonyítja, hogy mily inspiratív hatású volt ekkor Kazinczy szellemi hatása: e három év verstermését átmeg átszövik a nyíltan, vagy rejtettebben hozzá vezető szálak. Péczely József halála után immár Csokonai is benne látja azt a pártfogót, akitől ifjabb89