Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)

1992 / 8. szám - FÓRUM - Görömbei András: Kinek használ rosszhírünk keltése?

szavával: „az absztrakt spirituális és a konkrét létező” — összenyitása, ami Tandoriéknál már mióta, folytonosan történik, valóban egy metafizikán túli, a létre tekintettel levő, a transzcendentálisát áldozatok árán — ha­ — megteremtő — nem a derűlátást, hanem az élet élhetőségét megpályázó­­ gon­dolkodás irányába mutat. Mario biztos kritikai érzékkel ítéli meg, hogy ezen a pályán mi fontos. Az már a kiadó és a szerkesztő hibája, hogy így lesoványította ezt a kötetet, a szerző több jelentős kritikai írását (pl. a Jaspersről meg a Kertész Imréről szólót) nem vette be, Kalász Márton versének elemzését pedig besorozta, pedig az így nincs a helyén, csakis a Bertók-, Oravecz-, Zalán-kritikák mellett lett volna meg a méltó pozíciója. (Egyébként egy jó versre való rátalálásának örömében Marno túldimenzionálta Kalász Márton költészetét, lelkesedésében félretette — itt­­ott picit kibukó — ellenérzéseit; pont úgy járt, mint Tandori szokott: megtalálta egy könyv tíz jó sorát, s elemző tehetségének minden erejét belé vetette.) „Az ész sutba vágja a lelket, a szív sufniba zárja az értelmet.” Van-e egyál­talán életesély, mely értelmezési lehetőség — és fordítva? Az irodalmi megszólalás hitelessége forog kockán; az irodalom önreflexiója nem kerülheti meg a saját végső kérdéseit. Marno kritikai radikalizmusa abban van, hogy egyál­talán a költői megszólalás (beleértve a sajátját is) lehetségességét firtatja. (Tevan) RADICS VIKTÓRIA MONDOLAT Kinek használ rosszhírünk keltése? Három évig voltam vendégtanár Helsinkiben. Ennyi idő alatt természetesen nagyon sokféle élményben volt részem. Ezek közül számomra az volt a leginkább lehangoló, ha azt tapasztaltam, hogy magyar honfitársaim külföldön Magyarország bemocskolását tekintik küldetésük céljának. Többféle változa­tát megfigyelhettem ennek az érthetetlen magatartásnak. Sokan voltak, akik felkészületlenül jöttek ki előadást tartani, ezáltal a nemzet lejáratásának közvetettebb módját választották. Eszükbe sem jutott az, hogy külföldön egy nemzet képviseletében szerepelnek? Nem tudták, hogy külföldön a személyes megméretés sohasem személyes csupán, hanem mindig a nemzet megítélésének része? Nem tudták, hogy egy nyegle, felkészületlen előadással mekkora rombolást végeznek? Vagy nagyon is jól tudták? (Ők végülis többnyire főként csak magukat járatták le, mert szerencsére nagyszerű ellen­példákat is kapott a magyaroktól a finn közönség.)

Next