Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 48. (1997)
1997 / 2. szám - Kontra Ferenc: Fénykazuisztika (kisprózák)
zolta el, csak nőtt és vizesetlen a hólyag, feltörte az ásó nyele, tenyeremben éreztem a tengerpartról hozott kavicsokat, hallottam az esőt, ahogy kopogott a párkányon, és nem tudtam elismételni, pedig súgtak, gyűrögettem a papírt, nem jutott eszembe semmi arról a két tételről, de jöttek útjelző táblák is, világosszürke egyenruhák, agyonrágott rágógumik és mozijegyek, mert látni akartam azt, aki nem vagyok, meggymagok és a szünetben kitekert nyakú mokkáskanalak jöttek elő, és nem tudom, miért éppen ezek, egyszerűen ennyi ideig tartott, amíg széttártam a karom, kiszélesedett előttem a levegő, olyan hanghatás kísérte, mint az ostorcsapást vagy egy mogyorófavessző fütyülését, mintha egy orsóról tetszőlegesen kiválogatott kockák peregtek volna le a filmszalagról, azt hinné az ember, hogy ilyenkor a sorsdöntő jeleneteket látja, pedig éppen ellenkezőleg, ennyiből állt a pillanat, amely alatt kívülről láttam magam, mert azt csak ilyenkor lehet, nem én ugrottam, hanem az a másik, a fejem hátulról láttam, tarkómon a haj egyenlőtlenül volt lenyírva, kapkodott a fodrász, elég volt nagyjából hasonlítani, arra a néhány pillanatra kellett, hogy valaki más legyek, felvegyem a ruháját, utánozzam a kézmozdulatát, amely olyan, mintha kicsavarodna a csuklója, aztán jöhet az esés, ismételhetetlen, a visszatükröződő felszínig a szerepet az ösztönök diktálják, a színész persze szintén kívülről, de egészen másként látja önmagát, az operatőr mellől figyeli, hogyan ugrom a vízbe, közben a fejét csóválja, hogy ebbe tényleg belehalna, én pedig megszoktam, hogy folyton mások helyett hívnak meghalni, aztán beszélünk is róla, hogy milyen volt, nem a színészekkel, azok nem tudják, milyen. (SÁRGAFOLT) Hirtelen világosság támadt, enyhén rugalmas falhoz értem, tapintásra olyan volt, mint faágakat mintázó, rücskös tapéta, tovább araszolva a tenyeremen éreztem, hogy a belső réteg vastagsága meglehetősen egyenetlen, mögötte csontkemény üreg lehetett, amely megtartotta a gömbölyű csarnokot, világoskék vitrázsablaka háromszögletű üvegelemekből tevődött össze, a fény hatására rövidesen izzadni kezdett a fal, a csarnokzugban kis folyó keletkezett, és csörgedezve ismeretlen helyre távozott, nem tudom, merre, mert a korioideafüggöny eltakarta, és volt egy belső burok is középen, két oszlop tartotta, teljesen áttetsző volt, mint a jósnők kristálygömbje, egymásra bomló rétegeket lehetett megkülönböztetni benne, ahogyan a farönkben az évgyűrűket, csakhogy ez gömb alakú volt, mintha önmagából izzadta volna ki az ismeretlen mag mind a tíz réteget, ahogyan a kagylók az igazgyöngyöt, csakhogy ezt rugalmasnak és kocsonyásnak éreztem, valami elváltozás látszott a felületén, furcsa, narancsszínbe játszó folt, levetettem a kabátomat, és ráterítettem, ettől kezdve nem láttam semmit. (AUREOLA) Kilenc éve élek ebben a városban, és mostanáig nem tűnt fel a szobor, pedig naponta ingáztam a földtani intézet és az osszárium között, a teret szabályos hatszög alakú kövekkel rakták le, délelőtt árusok rikácsoltak, délutánra a galambok szállták meg, ugyanabban az órában szoktam átmenni a téren, gyakran ugyanakkor ka-