Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 57. (2006)
2006 / 5. szám - SZEMLE - Imre László: Pályakép műfajtörténeti tanulságokkal (Olasz Sándor: Kortársunk Jókai Anna)
Anna életművét milyen szoros szálak fűzik Kosztolányihoz és Hamvas Bélához, Németh Lászlóhoz és Kodolányihoz és még sok mindenki máshoz. Másfelől viszont élő és alkotó írónagyságként tartjuk számon, aki egyébként sem tartozik azon (egyébként akár korszakos jelentőségű) írók közé, akik egyazon módszerrel, látásmóddal produkálják új és új műveiket évtizedeken keresztül, hanem időről időre meglepi olvasóit. Próbát tesz „újszerű” eljárásokkal is, aztán játékosan idézőjelbe teszi őket, hogy a legújabbat a leghagyományosabbal állítsa kontrasztba, s mikorra beleéltük magunkat ez új beállításba, sietve ezt is maga mögött hagyja. Olasz Sándor tehát nem akármilyen nehézségű feladatra vállalkozott, amikor pályaképet írt Jókai Annáról, akinek a témáiban van ugyan valami állandó (Csűrös Miklós találó kifejezésével „elfuserált életek” katalogizálója), de aki minden évtizedben valami újonnan előállt helyzettel, új generációs problémával társítja nem sokat változó emberképét. Egy ilyen pálya megrajzolása esetén nem sokra lehetne menni sem lelkes, örömittas azonosulással, sem méricskélő, tudóskodó analízissel. Itt csakugyan Olasz Sándor szolid és pontos fogalmazása, megértő és megértető közelítésmódja van a helyén. Tapintat és objektivitás jellemzi hősnőjének nőíróként való tárgyalását is. Minden bizonnyal nem okozott volna nehézséget (éppen neki, az egykori francia szakosnak) a tengernyi külföldi szakirodalomból, a feminista kritika kategóriáiból nagyon is jól hangzó konstrukciókat emelni könyvébe arra vonatkozóan, hogy mit is jelent nőként világképet, epikát teremteni. Némely „kaptafára” (tudományos képletre) nyilván rá is lehetett volna húzni Jókai Anna alakteremtésének bizonyos vonásait és tárgyköreit: a házasság és együttélés női szempontjai, a saját pályát építő és a „szolgáló” asszony típusai, a szexualitás, az anyaság örömei és kínjai, vállalt és nem vállalt szerepei stb. Szerzőnk azonban nagyon jól látja, hogy a jellegzetes nőírói manírok, lektűrírói fogások teljességgel hiányoznak Jókai Annából, aki ugyan feledhetetlenül sokat tud és mond el a nőről (a kamaszlánytól a nagymamáig), s pontos (és kegyetlenül szókimondó) megfigyelések sorával teszi eredeti módon izgalmassá műveit, írásmódjában azonban nyoma sincs némely nőírók öndédelgető bájolgásának, érzelmeskedésének, gügyögő finomkodásának. Tényleg igaz, hogy „a szenvetelen előadásmód, a szigorúan megformált, kiegyensúlyozott elbeszélés, a társadalmi-történelmi témák feldolgozása mégis csak a jellegzetes férfi diskurzusok elbeszélői stratégiájának átvételére vall.” (19) És ha Németh László egyesek által érzékelt feminin neurózisa, túlérzékeny sértődékenysége olyan empátia birtokába juttatta, mely zseniális lélekelemzővé tette, akkor Jókai Anna írói sokoldalúságában is van némi szerepe tárgyilagos, racionális, sokszempontú, elérzékenyüléseit visszafojtó írói vonalvezetésének, amely éppen mint ilyen egészülhet ki elragadó módon női tapasztalattal és csalhatatlanul női észrevételekkel. Az igazi finomságok egy sora arra vonatkozik, ami nem a slágertémának számító női érzék és magatartás körébe vág, hanem valóban összetéveszthetetlenül női látásmódot ad vissza: „Közepén kicsi kert, néhány igénytelen begónia, egy rózsatő és a bejárat két oldalán poros eszkék.” Nem véletlenül idézi a 4447(a pályakezdő regény) néhány mondatát Olasz Sándor a mindennél többet