Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 58. (2007)
2007 / 3. szám - SZEMLE - Eisemann György: Leckék az "ifjú" olvasónak ("Mester Jókai". A Jókai-olvasás lehetőségei az ezredfordulón)
seire az újjáteremtődő hagyomány alakulásrendjéből érkeznének válaszok? S megfogalmazhatók-e egyáltalán ilyen kérdések a Jókai-szövegegyüttest illetően? Ha szabad a megszemélyesítés alakzatát - a szokásos-közismert antropomorf ellentmondással - mint poétikai önreflexiót alkalmazni, akkor mindenekelőtt kijelenthető, maga a Jókai-elbeszélés „tudatában van” önnön ifjúságivá olvasásának fenyegetettségével. Úgy is mondhatnánk, mai recepciója különös erővel észlelheti benne a kanonikus gyengülés e módjának veszélyével szembenézés nyomait. (Vonásokat rajzolva a Jókait olvasó Jókai” Szilasi Lászlótól vázolni kezdett arculatához.) A kőszívű ember fiaiban pl. az emlékező narrátor egyhelyütt „kiszól” a szövegből, s a befogadót — leplezetlen gúnnyal - mint ifjú olvasót szólítja meg. Olyképp, hogy vázolja egyúttal annak feltételezett értelmezői hozzáállását, vagyis az „ifjú olvasó” kifejezéssel nem csak életkort, hanem elsősorban befogadásmódot jelöl, nyilvánvaló ironikus színezettel. E kritika szerint ifjú olvasó az, aki a szöveget a Jókait később is visszatérő vádak horizontján olvassa: felszínes „tündérmeseként”, az irreálisan csapongó, „hiteltelen” fantáziának és a „valóságtól” elrugaszkodott irreális álomvilágnak a kifejeződéseként. A regény elbeszélője így az „ifjúsági író” kategóriájával szemben megalkotja az őt annak keretei közé hamisító ifjúsági olvasó kategóriáját, megjelölvén egy szerinte inadekvát olvasásmódot, s egy attól távolodó recepcióra téve javaslatot. Egyébként is külön tanulmány tárgya lehetne a Jókai-próza mint a saját befogadástörténeti „csapdáiból” állandóan kievickélő, a hasonló kritikai „merényleteket” túlélni képes szöveg, melynek poézisébe „bele van írva” az akadályok legyőzésének triumfáló nyelvisége is. Ezért ha belátjuk, hogy napjaink Jókai-újraolvasását szintén a romantikus nyelvből kihallott performativitás határozza meg, akkor ráadásul úgy látszik, a recepció románcos kiszabadulása a halál torkából magának az irodalmi romantika főnixmadarának újjászületésével harmonizáló eseményként válik felfoghatóvá. Jókai művészete így megint - éppen az említett fenyegetettségtől övezve - a „romantika lényegéből” képes valamit színre vinni, illetve önmagát mint e lényeg egyik reprezentánsát tudja felmutatni. Lehet-e romantikusabb eseménye a hatástörténetnek mint a kis híján megsemmisítő „félreértés” tudatából egy „új létre” eszmélő rádöbbenés pillanata? Ha van valami halvány igazság abban az egyébként igen kétséges - a jelentéskánon lineáris-oksági determinációjának képzetétől sem mentes — tézisben, miszerint minden szöveg nyelvezete a saját törvényeit „programozza” hatástörténetébe, akkor a befogadás hányattatásai mindenesetre a Jókai-életmű románcos jellegét ismétlőknek tűnnek. Az ifjúsági irodalommá degradáló törekvés ugyanakkor felfogható a historikus elkülönböződés egyik alakzatának is, így a „saját hangját” szerzőként kereső „ifjúsági olvasó” lázadásának, ezen belül a Harold Bloom-féle „hatásiszony” velejárójának. Anélkül, hogy túlbecsülnénk a befogadástörténeti fejleményeket helyettesítő pszichológiai metaforákat, ezúttal igen találó lehet e bloomi kategóriába foglalt „apakomplexus” mozzanatának áttételes alkalmazása. A kötetben főleg Milbacher Róbert fejtegetései operálnak a hatástól szorongás fogalmával, mely a tisztelgő „utód”, Mikszáth Kálmán életrajz-írásából szintén kiérezhető. De a tanulmány (Mikszáth Kálmán Jókai-olvasásáról) meggyőzően érvel amellett is, hogyan győzi le Mikszáth művészete az utánzás félelmét, azaz elbeszélésmódja e téren hogyan